7.

Itt az új rész! Sajnálom, hogy így megvárattalak titeket. A következőt nem tudom mikor tudom elhozni nektek, de ígérem, hogy amennyire tudok majd igyekszem. Jó olvasást, és remélem tetszeni fog!
Bonnie

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -



Mikor beléptem, tátva maradt a szám. Egy hosszú folyosó elején álltam, amiből balra egy hatalmas nappali nyílt. Kicsit úgy éreztem magam, mint egy régiség boltban, de nagyon tetszett.
Tom körbevezetett a házban. Óriási volt. Kívülről, mikor megláttam, kicsit modernebbnek gondoltam volna és sokkal kisebbnek.
-Tetszik?-kérdezte Tom.
-Csodálatos ez a ház! Tényleg itt nőttél fel?
-Igen. Nagyon szerettem és még most is szeretem, pedig nagyon régóta nem itt élek!
-Mióta?-kérdeztem.
-Már vagy ötven éve.-csúszott ki a száján.
Hoppá...
-Vagyis persze nincs ötven éve, csak nekem ez a pár év kb. olyan hosszú időnek tűnt, mintha ötven év lenne-mondta gyorsan.-Gyere üljünk le!
Elég zavart lett, miután elszólta magát. Úgy döntöttem, elmondom neki amit tudok.
Leültünk a kanapéra és szembefordultam vele.
-Tom, én...nekem el kell mondanom valamit!-mondtam és lesütöttem a szemem. Mikor felnéztem ő engem figyelt. Nem tudtam leolvasni az arcáról semmit, de az enyém nagy valószínűséggel tükrözte az érzéseimet. Várta, hogy mit mondok. Fürkésző tekintettel kezdett vizsgálgatni. Még mindig várt. Legalább is én azt hittem.
Hirtelen hátrébb húzódott tőlem, és a földet kezdte bámulni.
-Öhm...én..-kezdtem, de még azt sem tudtam, hogy mit mondjak.
-Tudod mi vagyok...-mondta Tom mélyen a szemembe nézve.
-I...i...igen-dadogtam meglepetten.
-...és félsz tőlem.-folytatta lágy hangon, olyan fájdalommal a szemében, amiről nem hittem, hogy létezhet.
-Nem!-tiltakoztam sokkal nyugodtabb és határozottabb hangon, mint ahogy gondoltam hogy mondani fogom.
Ezzel megleptem.
-Tényleg?-kérdezte.
-Igen, tényleg.-válaszoltam. Utána visszafordultam és hátra dőltem a kanapén. A szemem sarkából Tomra néztem, akinek az arcán vészjósló mosoly terült szét.
-Majd meglátjuk...-motyogta és eltűnt.
Szó szerint eltűnt. Egyik pillanatban még ott mosolyog, a másikban meg huss...nincs sehol. Egyszer csak megjelent előttem és megcsókolt. Mindez olyan gyorsan történt, hogy alig láttam, és tudtam felfogni.
Visszacsókoltam és közben közelebb húztam magamhoz. Beletúrtam a hajába, mire elhúzódott, vissza mellém a kanapéra. Pislogás nélkül bámult ki az ablakon.
-Igazat mondtál! Tényleg nem félsz!-szólalt meg pár perc hallgatás után, miközben én magamhoz tértem a csodálkozásból.
-Miért hazudtam volna?-kérdeztem miután eljutott az agyamig az a két mondata.
-Nem tudom-válaszolta szinte suttogva.
-Tom, én...
-Szeretlek!-vágott a szavamba. Kék szemei úgy csillogtak, mint két drágakő.
-Hogy mi...?
-Szeretlek, Hilary! Szerelmes vagyok beléd, és nem akarok nélküled élni!
Hát ez teljesen olyan volt, mint amikor a filmekben a férfi megkéri a nő kezét.
Azt akartam mondani, hogy én is szeretem őt, de egy hang sem jött ki a torkomon. Csak tátogtam. Végül mégis sikerült kinyögnöm valamit, habár nem hiszem, hogy sok értelme volt.
-Te...én...szeret...lek is..
Tom felvonta az egyik szemöldökét. nem értette, hogy mit akartam. Megpróbáltam egy épkézláb mondatot faragni belőle, de csak ennyi lett:
-Én is szeretlek!
A hangom olyan volt, mint egy egér cincogása.
Amikor végre összeszedtem magam, odahajoltam Tomhoz, és megcsókoltam. Hosszú percekig ülhettünk így. Mikor megpróbáltam elhúzódni, hogy némi levegőhöz jussak, Tom megfogta egyik kezével a tarkómat és visszahúzott.
Ezután a hosszú csók után sokáig beszélgettünk. Mikor ránéztem az órámra, már fél hat volt. Nem csoda, hogy ilyen éhes voltam. Egész nap nem ettem semmit.
-Ideje indulnunk-szólalt meg Tom.-Enned is kellene.
-Igen, egyetértek.
Mikor kimentünk már sötétedett. Odamentünk a kocsihoz és Tom kinyitotta nekem az ajtót. Beszálltunk és elindultunk.
-Hova menjünk enni?-kérdezte Tom.
-Is Flicka? Az egy svéd étterem.
-Jég lány? Honnan szedték ezt a nevet?
-Nem tudom, de azt mondják, hogy finomak az ételek.
-Oké...Akkor irány az Is Flicka étterem.
-Tudod merre van?
-Igen. Már hallottam róla, de akkor is a nevén gondolkoztam.
Az út hátralévő részében csöndben ültünk a kocsiban.(Öt hosszú percen keresztül!) Az étterem előtt megálltunk és kiszálltunk. Mikor bementünk egy pincér nő (aki max. egy vagy két évvel lehetett idősebb nálam) odakísért minket egy két személyes asztalhoz. Leültünk és megnéztük az étlapot. Pár perc múlva jött a lány, és megkérdezte, hogy mit kérünk inni. Tom egy kólát kért, ahogy én is. nem sokra rá megint megjelent a lány és felvette a rendelésünket. Tom várakozón rám nézett.
-Én egy...spagettit kérek
-Én pedig...egy gombás raviolit.
Mikor a lány elment a rendelésünkkel, közelebb húzódtam Tomhoz. Nem voltak sokan az étteremben, de akkor sem akartam, hogy bárki meghallja.
-A vámpírok mióta esznek rendes ételt?-kérdeztem.
-Mindig is ettek. Csak jóval kevesebbet mint egy ember. Ez is csak egy mese, hogy kizárólag vérrel táplálkozunk. Hidd el, sokkal emberibbek vagyunk, mint azt képzelnéd! Csak nem mindig látszik...-mondta mosolyogva.
-Á, értem.
Fél óra múlva megkaptuk amit rendeltünk. Nagyon finom volt.
Ahol ültünk, onnan pont ráláttunk a bejáratra.
Éppen ittam, amikor kinyílt az ajtó. Csak egy pillanatra néztem oda. Egy srác volt. Egy nagyon ismerős srác. Visszanéztem. Ó, te jó ég! Hogy kerül ez ide?
Elkezdtem köhögni amikor felismertem. Majdnem megfulladtam.
-Hilary! Mi történt? Jól vagy?-kérdezte Tom aggódva.
-Öhm...igen.Persze...Csak...ismerem azt a srácot.
-Tényleg?
-Igen. De bár ne ismerném!-nézem megint oda egy pillanatra.
Ekkor ő is észrevett. Nagyon meglepődött. (Hát még én amikor megláttam!) Aztán elkezdett mosolyogva integetni. Felvontam a szemöldököm, mire lehervad a mosoly az arcáról és leengedte a kezét. Bocsánat kérő arccal nézett rám. Tudtam mit akar. Lassan megráztam a fejem, mire megfordult, és elment valamerre. Iszonyatosan dühös lettem. Még van képe...?
-Ki volt ez?-kérdezte Tom, mikor visszafordultam hozzá.
-Majd elmondom. Most túl mérges vagyok hozzá.
-Oké.
Jött a pincér nő, elvitte a tálakat, és megkérdezte:
-Hozhatok még valamit?
-Hilary?
-Nem, köszönöm-erőltettem egy mosolyt az arcomra.
-Akkor szeretnénk fizetni.-mondta Tom.
A lány elment és két perc múlva hozta a számlát.
-Én fizetek!-mondta Tom, ellent mondást nem tűrő hangon, mivel látta, hogy tiltakozni akarok. Végül beleegyeztem.
Felálltunk az asztaltól és kimentünk. Josh kint várt. Oda jött hozzánk. Mondani akart valamit de én megelőztem.
-Mit keresel itt? Mit akarsz?
-Kérlek Hilary... Ne légy ilyen ellenséges velem! Nem emlékszel mi történt? Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek, de szerintem inkább neked kéne...
-Még hogy nekem...?! Nem tudom mit képzelsz, ki vagy, hogy csak így idejössz és utasítgatsz...
-Hilary! Én szeretlek!
-Ja persze. Én meg a királynő vagyok vagyok nem? Na hagyjuk ezt! Szia.-mondtam, megfogtam Tom karját és elráncigáltam a kocsihoz.
Tom és Josh is döbbenten álltak. Josh az étterem bejáratánál, Tom pedig most már a kocsinál.
-Hil, bébi!...Samy várj!-jött oda Josh, miután feleszmélt
-Nem szólíts így!
-Miért? Régen szeretted.-mondta és vészesen közel jött. Könnyek gyűltek a szemembe. Kinyújtottam a kezem, hogy megállítsam Josht.
-Jól mondod! Az régen volt! csak azt nem értem, hogy mit nem fogsz fel azon, hogy hagyj békén? Összetörted a szívem, Josh! Megaláztál! Az önbecsülésem romokban hevert, szóval gondolom elérted azt amit akartál. És most menj el! hagyj békén! Ne is lássalak többet!-mondtam és elfordultam, hogy otthagyjam.
-Hé, baba... Sam...-fogta meg a kezem, hogy nem tudjak elmenni.
-Hagyj már békén végre!-ordítottam a képébe. A könnyeim egymás után folytak le az arcomon.
-Hallottad mit mondott!-szólalt meg egyszer csak Tom valahonnan mellőlem. Összerezzentem. A hangja jéghideg volt és fenyegető. Josh végre elengedett.
Fogtam magam és bevágódtam a kocsiba. Míg Tomot vártam, hogy ő is beszálljon, próbáltam összeszedni magam. Sikeresen.
A hazafelé úton nem szóltam egy szót sem, csak kifelé bámultam az ablakon. Tom sem nyaggatott ezzel, amiért hálás voltam neki. Nem volt kedvem most erről beszélni.
Mikor hazaértünk, még nem szálltam ki rögtön a kocsiból.
-Köszönöm.-fordultam Tomhoz, és kicsit közelebb húzódtam.
-Szívesen...de mit?-kérdezte.
-Azt, hogy kiálltál mellettem, és nem kérdezősködtél.
-Én csak...-kezdte, de nem hagytam, hogy befejezze.
Megcsókoltam.