...semmi. Az ég világon semmi! Pedig írni akartam! Írnom kellett! Ki akartam írni magamból az érzéseimet, mindent, amit akkor és ott gondoltam. Mindent ami épp eszembe jutott. De nem sikerült. A billentyű elé könyököltem az asztalra és a tenyerembe temettem az arcomat. Miért nem megy, amikor annyira akarom? Bár... talán nem is baj ha nem írok. Nem vagyok én olyan jó. Talán jobban is teszem, ha megkímélem az embereket az írásaimról. De akkor miért mondják egyesek, hogy jó? Lehet hogy csak nem akarnak megbántani, így inkább azt mondják, hogy tetszik nekik? Nem értem...
Egy darabig csak ültem így, mozdulatlanul a tenyeremet nézve, mélyen a gondolataimba merülve, amikor egyszer csak beugrott egy gondolat. Álmos vagyok. El kéne menni aludni. Remélem nem lesznek megint rémálmaim. De rég volt már, hogy azt mondták: ''Álmodj szépeket!''
És ez a két szó volt a kulcs. Kinéztem az ablakon. Zuhogott az eső, fújt a szél. Nagyban tombolt a vihar. Már meg is jelent a fejemben a történet...
Álmodj szépeket!
A lány kinézett az ablakon és figyelte, ahogy az esőcseppek szépen, egyenletesen hullanak egymás után a már vizes fűre.
Nézte, ahogy a nála fiatalabb kislányok és kisfiúk, esőkabátban játszanak kint szülői felügyelettel. Pocsolyákba ugráltak, forogtak körbe-körbe, fogócskáztak, sőt volt, aki ráült a vizes hintára és lassan ringatózott előre-hátra. A szülők beszélgettek, nevetgéltek, néha rászóltak a gyerekeikre. Jól érezték magukat, és nem zavarta őket különösebben a rájuk hulló eső. Már megszokták, hogy gyakran esik.
Miután megunta a játszadozó gyerekek figyelését, visszafordult a füzeteihez, könyveihez, és tanult tovább, amíg kész nem lett. Becsukott mindent. Egy füzete került a kupac tetejére.
Azon gondolkozott, hogy milyen jó lett volna, ha régen ő is így játszhat a barátaival kint az udvaron. Ha neki is ott van az anyukája, aki beszélget a többi szülővel, és néha, ha kell rászól, hogy ne másszon túl magasra a mászókán, mert leesik, vagy vigyázzon a libikókán, nehogy beüsse a lábát. Ha mondja neki, hogy miután bement a házba, jó alaposan mosson kezet. Ha néha-néha ebéd előtt megkérdezi, hogy mit főzzön, vagy este szól, hogy menjen el fürdeni. Ha ad neki egy jóéjt puszit, mikor elmegy aludni, és betakargatja. Ha reggel jön, és felkelti időben. Ha valaki elmegy érte az iskolába, és amikor ő kijön, mosolyogva várja.
Szomorúan rajzolgatta körbe a mintákat a füzetén az ujjával, másik kezével pedig az asztalra könyökölt és a tenyerébe hajtotta a fejét, majd ujjával áttért a nevére, és azt rajzolgatta tovább.
Ahogy Erica visszaemlékezett, rájött, hogy ezek a dolgok neki sosem váltak valóra, és már nem is fognak. Már nem olyan kicsi lány, mit azok, akik kint játszanak. Már rég nincs senki olyan, aki ezeket valóra válthatná. Idősödő hölgyekkel, pár fiatalabb nővel, vele egykorú, és nála fiatalabb gyerekekkel van körülvéve. Se testvér, se anyuka, se apuka, se nagyszülők, se semmilyen rokon. Csak azok az emberek, akiket itt ismert meg.
De már nems okáig kell itt maradnia. Nemsokára elmehet. Akkor egyedül fog élni - talán egy macskával - , egy kis lakásban. Lesz egy másik állása, és barátai, akiket az új munkahelyén fog szerezni. Aztán majd lesz egy férfi, akit szeretni fog, és aki majd szereti őt.
De ez még csak egy szép álom. Még nem a valóság. Talán majd egyszer az lesz, és lesz családja.
Merengéséből kopogtatás zökkentette ki.
- Tessék. - szólt ki.
Az ajtó kinyílt és a kis Lily szaladt be rajta.
- Erica, Erica, képzeld, nekem mondák, hogy szóljak mindenkinek, hogy kész a vacsora és menjenek le enni. Hát nem jó? - újságolta ragyogó arccal, nagyra nyílt, csillogó szemekkel.
- De. Ez csuda jó. - mosolygott a kislányra Erica.
- Ugye? Szerintem is. Na de mennem kell tovább, de te menj le, rendben?
- Rendben. Egy perc és lent vagyok.
- Jó. Szia. - mondta Lily, és kirohant.
- Szia. - szólt utána Erica.
Megfogta a könyveit és a füzeteit, majd szépen elrakosgatta őket a helyükre.
Mikor Erica lement az ebédlőbe, már szinte mindenki ott volt. leült egy üres székre.
Lábak dobogását lehetett hallani, ezért az ajtó felé nézett, amin éppen akkor lépett be Lily. Amint meglátta őt odafutott hozzá és leült a mellette lévő helyre.
- Szia, Erica. - köszönt csilingelő hangján.
- Szia, kicsi lány.
- Tudtad, hogy készül itt valami?
- Nem. Te tudod mi?
- Igen, de megígértem, hogy nem mondom el senkinek sem.
- Ó. Rendben.
Rámosolygott a kislányra.
Nagyon kedvelték egymást, pedig legalább 13 év volt köztük. Lily nagyon ragaszkodott hozzá. Bármi történt - elesett és felhorzsolta a térdét, beütötte a kezét és nagyon fájt, vagy csak nem volt hajlandó megcsinálni valamit -, ha ott volt Erica, akkor mindent megengedett és mindent megcsinált.
Egyszer azt mondta neki a kislány, hogy olyan ő neki, mint egy angyal. Vagy mint az anyukája. Amikor ezt meghallotta, Erica nagyon meghatódott. Lily feltétel nélkül megbízott benne.
Nagyon nehéz lesz mind a kettőjüknek, amikor Erica elhagyja az Otthont.
Vacsora után a legkisebbek, köztük Lily is, elmentek fürdeni, majd lefeküdtek aludni.
Ennyi. Most. De eldöntöttem, hogy legközelebb folytatom, amint eszembe jut valami. Remélhetőleg hamar meg lesz...
Elmentem zuhanyozni, majd lefeküdtem aludni. Próbáltam aludni. És ez a kulcsszó. Próbáltam. Ugyanis nem ment. Egész végig a történeten járt az agyam, hogy hogyan folytathatnám. Végigvettem az össze lehetőséget. Nem tudtam dönteni. Aztán eszembe jutott valami szép, odaillő dolog, így az éjjeliszekrényemről felkaptam a telefonomat és beírtam a gondolatomat, majd elmentettem. Mindig ezt csináltam, ha este, elalvás előtt jutott valami eszembe, ami nagyon tetszett. Sok ilyen volt a telefonomban, de amikor meglett a történet, befejeztem, akkor onnan mindig kitöröltem.
Másnap reggel tudtam, hogy egész nap nem lesz semmi dolgom, hacsak közbe nem jön valami, így amint felkeltem leültem a gép elé írni.
Másnap reggel Erica nyűgösen kelt föl. Ma van a születésnapja. Holnap elmegy az otthonból. Itt hagyja a kicsi Lilyt. Mi lesz vele, ha ő elmegy? Inkább nem gondolkozott rajta.
Miután felöltözött, lement az ebédlőbe, mint minden reggel, de most senki nem volt sehol sem. Az egész helység teljesen üres volt. Ránézett az órájára. 9 óra. De hát akkor hol van mindenki? Nem értette. Kinézett az ablakon. Ma kivételesen sütött a nap és úgy látszott, meleg van. Erica átvette a cipőjét és kiment az udvarra. Akkor látta meg. Lily rohant felé óriási mosollyal az arcán. Erca lehajolt, kinyújtotta a kezét és amikor a kicsi lány odaért hozzá ráugrott Ericára. Nevetve terültek el a fűben, majd kitört a csiki-harc. Lily bájos nevetése bezengte az egész udvart. Ekkor előjöttek a többiek. Elisabeth kezében volt egy nagy torta és mosolyogva vitte oda Ericához. A felnőttek szeme mind csillogott a visszatartott könnyektől. Ma van Erica születésnapja. A 19., ami azt jelenti, hogy elmegy. Valószínűleg örökre. Ezt tudták a felnőttek, de a kicsik, mint például Lily, nem gondoltak erre. Ők úgy gondolták, hogy Erica örökre velük marad. De sajnos nem.
Sokáig gondolkoztam ezen a részen, de meglett. Úgy döntöttem ezt az utat válaszom. Teljesen belemerültem az írásba.
Másnap reggel Erica nyűgösen kelt föl. Ma van a születésnapja. Holnap elmegy az otthonból. Itt hagyja a kicsi Lilyt. Mi lesz vele, ha ő elmegy? Inkább nem gondolkozott rajta.
Miután felöltözött, lement az ebédlőbe, mint minden reggel, de most senki nem volt sehol sem. Az egész helység teljesen üres volt. Ránézett az órájára. 9 óra. De hát akkor hol van mindenki? Nem értette. Kinézett az ablakon. Ma kivételesen sütött a nap és úgy látszott, meleg van. Erica átvette a cipőjét és kiment az udvarra. Akkor látta meg. Lily rohant felé óriási mosollyal az arcán. Erca lehajolt, kinyújtotta a kezét és amikor a kicsi lány odaért hozzá ráugrott Ericára. Nevetve terültek el a fűben, majd kitört a csiki-harc. Lily bájos nevetése bezengte az egész udvart. Ekkor előjöttek a többiek. Elisabeth kezében volt egy nagy torta és mosolyogva vitte oda Ericához. A felnőttek szeme mind csillogott a visszatartott könnyektől. Ma van Erica születésnapja. A 19., ami azt jelenti, hogy elmegy. Valószínűleg örökre. Ezt tudták a felnőttek, de a kicsik, mint például Lily, nem gondoltak erre. Ők úgy gondolták, hogy Erica örökre velük marad. De sajnos nem. Nem is tudta, hogyan fogja elmondani neki ezt az egészet. Biztos sírni fog. De akkor ő is. Aztán mérges lesz a kicsi lány. S végül, mikor Erica kilép az ajtón, ismét sírva fog hozzá rohanni, hogy ne menjen el.
Az egész nap ünnepléssel telt. Erica kapott néhány apróságot, leginkább a felnőttektől, olyan dologkta, amik majd emlékeztetik őt az Otthonban eltöltött hosszú évekre, az ott szerzett barátaira, mindenre és mindenkire.
Az év leg... meghatározhatatlanabb napján Erica ebéd után elkezdett csomagolni. Kitervelte az egészet. Mikor kész lett a csomagolással, leült az asztalhoz és megírta a levelet. Elég hosszú lett. Mindent leírt benne, amit gondolt, amit érzett, amit tenni szeretett volna, amiről álmodozott, és azt is amit tennie kellett. Nem volt könnyű végigcsinálni ezt az egészet, de úgy gondolta, így lesz a legjobb mindenkinek. Nem akart sírva búcsúzkodni. Nem akarta látni, hogy szomorkodva, könnyes szemekkel integetnek utána, míg ő el nem távolodik teljesen. Elmenni sem akart, de kellett. Ez volt a helyes. De tudta, hogy ezt kell csinálnia. Mire megírta a levelet, már patakokban folytak a könnyei a lapokra. A levél szinte teljesen elázott, mire végzett vele. Hangtalanul zokogott a papír felett, miközben azt belerakta egy pici, halványlila borítékba és ráírta a nevet. A nevet, ami a világot jelentette neki. Azt a nevet amit ha meghallott, eszébe jutott egy hosszú, szőke hajó, jégkék szemű, mosolygós tünemény. Egy kis tündér. Tudta, hogy Lily nem fogja tudni még elolvasni, ezért írt még egy, sokkal rövidebb levelet, amiben az állt.
Drága Elisabeth!
Te is tudod, hogy el kellett mennem. Mint ahogy a többiek is tudják. De nem akartam könnyes búcsút. Elég az, hogy én végig zokogtam, miközben megírtam ezt a két levet.
De rátérek a lényegre: Az a hosszú, amit írtam Lilynek szól. Kérlek, olvassátok el neki. De csak a legelejét. Tudni fogod, hogy meddig. A többi részét, azt szeretném, ha majd akkor olvasná el, ha nagyobb lesz. Ha már meg tudja érteni, hogy miért tettem azt, amit.
Nagyon köszönök mindent. Nem is tudom, mivel hálálhatnám meg, hogy felneveltetek, hogy olyan jók voltatok velem 18 hosszú éven keresztül. Ígérem, amint tehetem meglátogatlak titeket! Ha Lily kérdezi, vagy bárki más, a kicsik közül, hogy hova lettem, kérlek, mondjatok csak annyit, hogy el kellett mennem. De ne mondjátok, hogy visszajövök. Mert, ha mégsem tudnék ellátogatni ide, csak úgy gondolnák, hogy becsaptuk őket. Azt pedig nem szeretném. Inkább higgyék azt, hogy örökre elmentem.
No, nem szaporítom tovább a szót. Minden jót nektek!
Legnagyobb tisztelettel és örök hálával:
Erica
A leveleket becsúsztatta Elisabeth ajtaja alatt, majd visszament a szobába és felvette a táskáit. Még halkan beosont Lily szobájába és leült mellé az ágyra. Még mindig sírt. Óvatosan megsimogatta Lily hosszú haját és azt suttogta neki:
- Álmodj szépeket, kicsi lány!
Könnyáztatta arccal felkapta a táskáit. Lement a lépcsőn, kilépett az ajtón. Végleg. Hát tényleg elmegy. Tényleg elhagyja az Otthont. Ami nem csak neki szolgált menedékül, hanem sok más gyereknek is. Most itt hagyja az egészet. Itt hagyja az életét. Mindenét.
Végigment az udvaron. Még a kapunál visszafordult és ránézett eddigi otthonára. Egy árva könnycsepp gördült le az arcán. Aztán kilépett a vaskapun. Örökre.
Úgy éreztem, így lett tökéletes a történet. Úgy éreztem, itt kell befejeznem. Talán majd egyszer írok neki egy második részt, de nem biztos. Most itt a vége. Ránéztem a monitor órájára. Elmúlt 3 óra és még csak észre sem vettem! Pedig még aznap nem is ettem semmit sem. Elmentettem a történetet, majd kikapcsoltam a gépet és kimentem enni.
Mindig is arról álmodtam, hogy egyszer kiadják egy történetemet. Hogy könyvet írjak. Remélem egyszer majd sikerül...
2 megjegyzés:
Hát, azt hiszem, most nem fogsz bírni. Két dolgot fűznék hozzá, az egyik szubjektív vélemény, a másik indiszkrét kérdés.
1. Khm... Nekem az író része jobban tetszett, mint az általa írt történet.
2. Mennyi valóságalapja van? Az író te voltál vagy kitalált személy?
Ja, mégis van valami, ami talán ellensúlyozza arctalanságomat: tetszik a történetbe ágyazott történet-szerkezet.:)
Van ez így. :) Nem tetszhet mindenkinek minden és örülök, hogy leírtad a véleményedet! :)
A 2.ra a válaszom, hogy egy kicsi valóságalapja van, de tényleg csak minimális. Az író kitalált személy, de akár lehetnék én is :)
Megjegyzés küldése