7.

Itt az új rész! Sajnálom, hogy így megvárattalak titeket. A következőt nem tudom mikor tudom elhozni nektek, de ígérem, hogy amennyire tudok majd igyekszem. Jó olvasást, és remélem tetszeni fog!
Bonnie

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -



Mikor beléptem, tátva maradt a szám. Egy hosszú folyosó elején álltam, amiből balra egy hatalmas nappali nyílt. Kicsit úgy éreztem magam, mint egy régiség boltban, de nagyon tetszett.
Tom körbevezetett a házban. Óriási volt. Kívülről, mikor megláttam, kicsit modernebbnek gondoltam volna és sokkal kisebbnek.
-Tetszik?-kérdezte Tom.
-Csodálatos ez a ház! Tényleg itt nőttél fel?
-Igen. Nagyon szerettem és még most is szeretem, pedig nagyon régóta nem itt élek!
-Mióta?-kérdeztem.
-Már vagy ötven éve.-csúszott ki a száján.
Hoppá...
-Vagyis persze nincs ötven éve, csak nekem ez a pár év kb. olyan hosszú időnek tűnt, mintha ötven év lenne-mondta gyorsan.-Gyere üljünk le!
Elég zavart lett, miután elszólta magát. Úgy döntöttem, elmondom neki amit tudok.
Leültünk a kanapéra és szembefordultam vele.
-Tom, én...nekem el kell mondanom valamit!-mondtam és lesütöttem a szemem. Mikor felnéztem ő engem figyelt. Nem tudtam leolvasni az arcáról semmit, de az enyém nagy valószínűséggel tükrözte az érzéseimet. Várta, hogy mit mondok. Fürkésző tekintettel kezdett vizsgálgatni. Még mindig várt. Legalább is én azt hittem.
Hirtelen hátrébb húzódott tőlem, és a földet kezdte bámulni.
-Öhm...én..-kezdtem, de még azt sem tudtam, hogy mit mondjak.
-Tudod mi vagyok...-mondta Tom mélyen a szemembe nézve.
-I...i...igen-dadogtam meglepetten.
-...és félsz tőlem.-folytatta lágy hangon, olyan fájdalommal a szemében, amiről nem hittem, hogy létezhet.
-Nem!-tiltakoztam sokkal nyugodtabb és határozottabb hangon, mint ahogy gondoltam hogy mondani fogom.
Ezzel megleptem.
-Tényleg?-kérdezte.
-Igen, tényleg.-válaszoltam. Utána visszafordultam és hátra dőltem a kanapén. A szemem sarkából Tomra néztem, akinek az arcán vészjósló mosoly terült szét.
-Majd meglátjuk...-motyogta és eltűnt.
Szó szerint eltűnt. Egyik pillanatban még ott mosolyog, a másikban meg huss...nincs sehol. Egyszer csak megjelent előttem és megcsókolt. Mindez olyan gyorsan történt, hogy alig láttam, és tudtam felfogni.
Visszacsókoltam és közben közelebb húztam magamhoz. Beletúrtam a hajába, mire elhúzódott, vissza mellém a kanapéra. Pislogás nélkül bámult ki az ablakon.
-Igazat mondtál! Tényleg nem félsz!-szólalt meg pár perc hallgatás után, miközben én magamhoz tértem a csodálkozásból.
-Miért hazudtam volna?-kérdeztem miután eljutott az agyamig az a két mondata.
-Nem tudom-válaszolta szinte suttogva.
-Tom, én...
-Szeretlek!-vágott a szavamba. Kék szemei úgy csillogtak, mint két drágakő.
-Hogy mi...?
-Szeretlek, Hilary! Szerelmes vagyok beléd, és nem akarok nélküled élni!
Hát ez teljesen olyan volt, mint amikor a filmekben a férfi megkéri a nő kezét.
Azt akartam mondani, hogy én is szeretem őt, de egy hang sem jött ki a torkomon. Csak tátogtam. Végül mégis sikerült kinyögnöm valamit, habár nem hiszem, hogy sok értelme volt.
-Te...én...szeret...lek is..
Tom felvonta az egyik szemöldökét. nem értette, hogy mit akartam. Megpróbáltam egy épkézláb mondatot faragni belőle, de csak ennyi lett:
-Én is szeretlek!
A hangom olyan volt, mint egy egér cincogása.
Amikor végre összeszedtem magam, odahajoltam Tomhoz, és megcsókoltam. Hosszú percekig ülhettünk így. Mikor megpróbáltam elhúzódni, hogy némi levegőhöz jussak, Tom megfogta egyik kezével a tarkómat és visszahúzott.
Ezután a hosszú csók után sokáig beszélgettünk. Mikor ránéztem az órámra, már fél hat volt. Nem csoda, hogy ilyen éhes voltam. Egész nap nem ettem semmit.
-Ideje indulnunk-szólalt meg Tom.-Enned is kellene.
-Igen, egyetértek.
Mikor kimentünk már sötétedett. Odamentünk a kocsihoz és Tom kinyitotta nekem az ajtót. Beszálltunk és elindultunk.
-Hova menjünk enni?-kérdezte Tom.
-Is Flicka? Az egy svéd étterem.
-Jég lány? Honnan szedték ezt a nevet?
-Nem tudom, de azt mondják, hogy finomak az ételek.
-Oké...Akkor irány az Is Flicka étterem.
-Tudod merre van?
-Igen. Már hallottam róla, de akkor is a nevén gondolkoztam.
Az út hátralévő részében csöndben ültünk a kocsiban.(Öt hosszú percen keresztül!) Az étterem előtt megálltunk és kiszálltunk. Mikor bementünk egy pincér nő (aki max. egy vagy két évvel lehetett idősebb nálam) odakísért minket egy két személyes asztalhoz. Leültünk és megnéztük az étlapot. Pár perc múlva jött a lány, és megkérdezte, hogy mit kérünk inni. Tom egy kólát kért, ahogy én is. nem sokra rá megint megjelent a lány és felvette a rendelésünket. Tom várakozón rám nézett.
-Én egy...spagettit kérek
-Én pedig...egy gombás raviolit.
Mikor a lány elment a rendelésünkkel, közelebb húzódtam Tomhoz. Nem voltak sokan az étteremben, de akkor sem akartam, hogy bárki meghallja.
-A vámpírok mióta esznek rendes ételt?-kérdeztem.
-Mindig is ettek. Csak jóval kevesebbet mint egy ember. Ez is csak egy mese, hogy kizárólag vérrel táplálkozunk. Hidd el, sokkal emberibbek vagyunk, mint azt képzelnéd! Csak nem mindig látszik...-mondta mosolyogva.
-Á, értem.
Fél óra múlva megkaptuk amit rendeltünk. Nagyon finom volt.
Ahol ültünk, onnan pont ráláttunk a bejáratra.
Éppen ittam, amikor kinyílt az ajtó. Csak egy pillanatra néztem oda. Egy srác volt. Egy nagyon ismerős srác. Visszanéztem. Ó, te jó ég! Hogy kerül ez ide?
Elkezdtem köhögni amikor felismertem. Majdnem megfulladtam.
-Hilary! Mi történt? Jól vagy?-kérdezte Tom aggódva.
-Öhm...igen.Persze...Csak...ismerem azt a srácot.
-Tényleg?
-Igen. De bár ne ismerném!-nézem megint oda egy pillanatra.
Ekkor ő is észrevett. Nagyon meglepődött. (Hát még én amikor megláttam!) Aztán elkezdett mosolyogva integetni. Felvontam a szemöldököm, mire lehervad a mosoly az arcáról és leengedte a kezét. Bocsánat kérő arccal nézett rám. Tudtam mit akar. Lassan megráztam a fejem, mire megfordult, és elment valamerre. Iszonyatosan dühös lettem. Még van képe...?
-Ki volt ez?-kérdezte Tom, mikor visszafordultam hozzá.
-Majd elmondom. Most túl mérges vagyok hozzá.
-Oké.
Jött a pincér nő, elvitte a tálakat, és megkérdezte:
-Hozhatok még valamit?
-Hilary?
-Nem, köszönöm-erőltettem egy mosolyt az arcomra.
-Akkor szeretnénk fizetni.-mondta Tom.
A lány elment és két perc múlva hozta a számlát.
-Én fizetek!-mondta Tom, ellent mondást nem tűrő hangon, mivel látta, hogy tiltakozni akarok. Végül beleegyeztem.
Felálltunk az asztaltól és kimentünk. Josh kint várt. Oda jött hozzánk. Mondani akart valamit de én megelőztem.
-Mit keresel itt? Mit akarsz?
-Kérlek Hilary... Ne légy ilyen ellenséges velem! Nem emlékszel mi történt? Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek, de szerintem inkább neked kéne...
-Még hogy nekem...?! Nem tudom mit képzelsz, ki vagy, hogy csak így idejössz és utasítgatsz...
-Hilary! Én szeretlek!
-Ja persze. Én meg a királynő vagyok vagyok nem? Na hagyjuk ezt! Szia.-mondtam, megfogtam Tom karját és elráncigáltam a kocsihoz.
Tom és Josh is döbbenten álltak. Josh az étterem bejáratánál, Tom pedig most már a kocsinál.
-Hil, bébi!...Samy várj!-jött oda Josh, miután feleszmélt
-Nem szólíts így!
-Miért? Régen szeretted.-mondta és vészesen közel jött. Könnyek gyűltek a szemembe. Kinyújtottam a kezem, hogy megállítsam Josht.
-Jól mondod! Az régen volt! csak azt nem értem, hogy mit nem fogsz fel azon, hogy hagyj békén? Összetörted a szívem, Josh! Megaláztál! Az önbecsülésem romokban hevert, szóval gondolom elérted azt amit akartál. És most menj el! hagyj békén! Ne is lássalak többet!-mondtam és elfordultam, hogy otthagyjam.
-Hé, baba... Sam...-fogta meg a kezem, hogy nem tudjak elmenni.
-Hagyj már békén végre!-ordítottam a képébe. A könnyeim egymás után folytak le az arcomon.
-Hallottad mit mondott!-szólalt meg egyszer csak Tom valahonnan mellőlem. Összerezzentem. A hangja jéghideg volt és fenyegető. Josh végre elengedett.
Fogtam magam és bevágódtam a kocsiba. Míg Tomot vártam, hogy ő is beszálljon, próbáltam összeszedni magam. Sikeresen.
A hazafelé úton nem szóltam egy szót sem, csak kifelé bámultam az ablakon. Tom sem nyaggatott ezzel, amiért hálás voltam neki. Nem volt kedvem most erről beszélni.
Mikor hazaértünk, még nem szálltam ki rögtön a kocsiból.
-Köszönöm.-fordultam Tomhoz, és kicsit közelebb húzódtam.
-Szívesen...de mit?-kérdezte.
-Azt, hogy kiálltál mellettem, és nem kérdezősködtél.
-Én csak...-kezdte, de nem hagytam, hogy befejezze.
Megcsókoltam.

6.

Valamiért az volt az érzésem, hogy Mr. Hill nem csak jó szomszéd akart lenni, amikor áthívott vacsorára. Az evésen már túlestünk, és éppen beszélgetni kezdtünk. Mr. Hill elmesélte milyen volt amikor még ő kicsi gyerek volt. Aztán elérkezett a kamaszkorához.
-...volt egy bácsikám, akit akkor ismertem meg, mikor a szüleim meghaltak, és ő, utolsó élő rokonként, a gyámsága alá vett. Hosszú idő telt el, mire rendesen megismertük egymást, főleg, hogy én nagyon zárkózott lettem szüleim halála után. Szörnyen el voltam keseredve. De aztán...-félbehagyta a mondatot.
-Sajnálom.-mondtam
-Áh-legyintett-Rég volt. Már én sem emlékszek rendesen ezekre a dolgokra. De most mesélj te. Vagy kérdezz bármit.
-Hát...tudja...Jack mondott valamit...de csak egy apró dolgot, és azt mondta, hogy kérdezzem meg önt...
-Tudhattam volna, hogy elmondja. Amúgy, Hilary, te nem tudsz rendesen hazudni!
-Tessék?-erre számítottam a legkevésbé. Hogy jön ez most ide?
-Amikor ma átmentem hozzátok, hogy meghívjalak...Mind a ketten láttuk rajtad, hogy hallottál minket!
-Én nem akartam hallgatózni...Sajnálom...
-Semmi baj.Előbb-utóbb magadtól is rájöttél volna.
Értetlenül néztem rá, mire elmosolyodott.
-Mit mondott neked Jack?
-Azt mondta magára,hogy...vadász.-nyögtem ki.
-Gondolom pár "szép" jelzővel együtt, ugye?
-Igen.
-Igaza volt. Tényleg vadász vagyok...voltam-javította ki magát gyorsan.-Vámpírokra vadásztam. Az igaz gyilkosokra, mert nem mindegyikük öl embereket. Csak azok akik élvezik a gyilkolást. Azokat küldtem a másvilágra. Mindegyikről van fényképem. Azokról, akik maghaltak, azokról akik csak fognak, és azokról akik ártalmatlanok. Már ha lehet ilyet mondani egy vámpírra. Ezt csak azért mondom, hogy elhidd. Tudom, hogy őrültségnek hangzik, de ez a valóság. A vámpírok léteznek. Köztünk élnek. A közvetlen közeleünkben. Ha akarod megmutathatom a képeket, de nem garantálom, hogy tetszeni fognak.
-Vámpírok?
-Igen. Mi legyen? Megmutassam?
-Igen.
Mr. Hill elmosolyodott, felállt és odament egy szekrényhez. Elővett a zsebéből egy kulccsomót, kiválasztott egy kulcsot a sok közül, és kinyitot egy fiókot. Kiszedett belőle egy dobozt és és odahozta hozzám. Lerakta az asztalra és levette a tetejét. Kiborította. Fényképek százai csúsztak ki belőle az asztalra. Mr Hill leült mellém, és sorban mutogatta a képeket.
Jane Carl, Christopher Mans, Florian Harwod, Vladimir (neki nem tudni a másik nevét), Carol Ludwig, Colleen Sheel, Lacey Burnam, Danny Flow, Giovanni Hamman, és még sokan mások.
Amiket megmutott, rögtön vissza is rakta a dobozba. Volt amelyiken a vámpír éppen akció közben volt látható, ami nem volt valami szívderítő látvány.
Aztán, amikor azt hitte nem figyelek, két képet vett fel és megpróbálta a dobozba csúsztatni, de észrevettem, és megállítottam.
-Miért nem mutatja meg?-kérdeztem
-Nem valami szép képek. Nem hiszem, hogy szeretnéd látni őket.
-Hát Vladimir után már semmi sem tud meglepni, úgyhogy ezek sem lehetnek olyan szörnyűek.
-Hát jó...De én előre szóltam! Ha mégsem tetszenek akkor ne engem okolj! Rendben?
-Rendben.-mondtam és lélekben mindenre felkészültem.
Legalábbis azt hittem, hogy mindenre. De erre tényleg nem! Mr. Hill cmegmondta, hogy nem fog tetszeni! nem azért, mert olyan brutális lett volna, hanem azért, mert két olyan arc nézett vissza rám, akiket ismertem. Akikben apám után a legjobban megbíztam. Bár nem tudom miért, hisz alig ismertem őket. Mégis bíztam bennük.
Mind a kettőn egy-egy srác-srác?! mostmár ez sem biztos-volt. Magasak, izmosak, és jóképűek. Az egyiknek fekete haja és zöld szeme volt. A másiknak barna haja és kék szeme. Jack és Tom.
-Ők...nem...én...biztos, hogy...nem! Nem! Mármint Jack biztos, hogy nem...vagyis nem tudom...ezek után már semmit nemtudok...De...-hebegtem össze-vissza.
Nem tudtam, hogy mit mondjak. Jack? És Tom? Na ne! Mármint Tomról nem tudom, hogy mit higgyek, azok után, hogy semmit nem mondott, és hogy Jack mindenfélét hablatyolt róla. Na és Jack?! Róla egyszerűen nem tudtam elképzelni!
-Hilary...Hilary jól vagy? Hazakísérjelek? Ó...nem biztos, hogy most az a legjobb ötlet.
-Nem, nem, jól vagyok, Mr. Hill. Ne aggódjon. Csak kicsit meglepődtem.
-Kicsit? Ó kedveském, olyan sápadt vagy, hogy ezt még egy vámpír is megirigyelné!
-Most..azt hiszem...én most megyek. Haza. Igen. Haza. Mindenképp!
-Biztos?
-Biztos.-mondtam és felpattantam. Odamentem az ajtóhoz és kinyitottam.-Még egyszer köszönöm a vacsorát! És...köszönöm, hogy...ennyi mindent megosztott velem. Nagyon hálás vagyok! Viszlát.
Becsuktam az ajtót és hazafutottam. Az ajtó előtt megálltam és kifújtam magam. Bementem.
-Szia-szólt Jack a konyhából.
-Szia.-mondtam vidáman.-Hát te? Nem tanulsz?
-Eddig azt csináltam, de megéheztem és lejöttem enni. Milyen volt a vacsora?
-Finom. Nagyon finom. Utána még beszélgettünk.
-Aha. Oké. Mitől vagy ilyen vidám?
-Nem tudom.-mondtam és lehervadt a mosoly az aromról.-Holnap beszédem van veled! MOst már fáradt vagyok. Megyek aludni. Jó éjt.
-Rendben. Jó éjt.
Hát mostmár biztos, hogy tök hülye vagyok-gondoltam. Na mind egy.
Felmentem, átöltöztem, fogat mostam és lefeküdtem. Fáradt voltam, csak azt nem tudom, hogy miért.
* * *
Este elfelejtettem beállítani az órámat, hogy mikor ébresszen, így fél tízkor keltem. Gyorsan összeraktam, hogy mit viszek magammal, aztán felvettem a dolgaimat és elmentem fürödni. Épp végeztem, és lerobogtam, hogy még gyorsan harapok valamit. A lépcső alján jártam, amikor kopogtak. Jack rögtön ajtót nyitott. Én nem vettem észre és berohantam a konyhába, egy szál törülközöben.
-Jack, mi ez a...?-kezdtem, de nem fejeztem be.
A konyhában ott állt Jack, mellette Tom.
-Jó...reggelt, Tom.-köszöntem egy zavarodott mosoly kíséretében, tűzpiros fejjel.-Tíz perc és készen vagyok!-mondtam végül és felrohantam. Még láttam, hogy mindketten elmosolyodnak a zavaromon.
Felöltöztem, feldobtam egy minimális kis sminket, felvettem a táskámat és lementem.
-Bocsi, csak elfelejtettem beállítani az órámat, és...-hadartam és éreztem, hogy vörösödök.
-Hé. Nyugi! Nem történt semmi Indulhatunk?-szólt közbe Tom.
-Igen. Persze.-mondtam és elindultunk kifelé.-Jack majd beszéünk, ha hazaértem!
-O..ké-mondta Jack kicsit értetlenül.-Sziasztok.
-Szia.
Kimentünk a ház elé, ahol a fekete Porsche állt. Tom kinyitotta nekem a kocsiajtót, és szálltam volna be, amikor meghallottam Mr. Hill hangját.
-Hilary! Hilary, kedveském. Jó napot!
-Két perc-mondtam Tomnak, aki fura arcot vágott.
-Mérem az időt-morogta végül.
Odamentem Mr. Hillhez.
-Jó napot!-köszöntem mosolyogva.
-Neked is, kedveském!- válaszolt ő is mosolyogva, de ezután komoly hangnemre váltott-Rátérek a lényegre!-mondta-Remélem tudod mit csinálsz! Láttad őt tegnap!
-Igen, tudom, és igen, láttam! Ahogy Jacket is!-mondtam-És tudja Jackben pillanatnyilag jobban megbízom. De csak egy hajszállal. Ma kiderítem az igazságot, bármi áron! Ezért is mondom meg önnek, hogy hova magyünk Tommal.
-Tényleg?-kérdezte kicsit meglepetten.
-Igen, tényleg. Ráveszem Tomot, hogy menjünk el sétálni a Pram Street környékére. Ott kezdődik az erdő. Lehet, sőt biztos, hogy bemegyünk. Ha kilencig nem érek haza és nem telefonálok, akkor ezt mondja meg Jacknek, és küldje utánam! Rendben?
-Rendbe. Vigyázz magadra, Hilary!-mondta Mr. Hill.-Viszlát.
-Viszlát.
Visszamentem Tomhoz.
-Kitaláltam, hova menjünk!-mondtam.
-Hova?-kérdezte és kinyitotta a kocsiajtót.
-Arra gondoltam, hogy hatig oda megyünk, és azt csinálunk, amit te akarsz, és utána elmehetnénk sétálni a Pram Street környékére.-mondtam miközben beültem a kocsiba. Megvártam, hogy Tom is beszálljon.-Na?
-Rendben.-egyezett bele és beindította a motort.
-Most hova megyünk?-kérdeztem.
-Az legyen meglepetés.-mondta, de nem nézett rám, az utat figyelte, és elmosolyodott.
-Kiszedhetek belőled dolgokat, vagy semmit sem árusz el?
-Csak egy dolgot mondhatok. Na jó, inkább kettőt.
-És mi lenne az?
-Had feleljek kérdéssel. Mit tudsz rólam?
-Hát...-kezdtem, de nem folytattam. Mégis mit mondhattam volna? Azt, hogy "Tudom, hogy vámpír vagy!", vagy mit?-Semmit-sóhajtottam végül.
-Látod? Semmit. De ezek után fogsz. Sokat. Legalábbis többet mint most. Olyan helyre viszlek, amit nagyon szeretek. Vagyis szerettem.
Elmosolyodtam.
-Akkor máris megérte eljönni.-mondtam, mire ő is mosolygott.

Nagyjából egy órát utaztunk, amikor Tom behajtott egy rövid, és szűk utcácskába.MIndkét oldalon apró, kertes házak álltak, a járda szélén alacsony, piros és kék postaládákkal. A házak kívülről, többnyire vaj vagy fehér színűek voltak. A postaládák mellett nagy, fekete kukák álltak. Az ablakkeretek és az ajtók világoskékek, ezüstszínű, fémkilincsekkel. Az apró házaknak nagy, barátságos tornácaik voltak. Itt-ott egy-egy háznál a tornácon magányosan állt egy hintaszék, amiben most nem ült senki, de mégis ringatózott néha egy fuvallat miatt.
Ez az egész kis utca masébe illő volt.
Elétük az utca végét, ahol jobbra fordultunk. Pár méter után egy erdő nyílt meg előttünk. Jártak már itt mások is. Az erdőbe, befelé vezetett egy egy földút, ahol épp csak elfért egy kocsi. A keskeny út hosszan kacskaringózott, egyre beljebb az erdőben. Egyszer csak véget ért, és egy nagy faház állta el az utunkat.
Tom leállította a kocsit az út szélén, és kiszállt. Odajött és kinyitotta nekem az ajtót.
-Gyere! Megmutatom neked a házat.-mondta és odanyújtotta a kezét, hogy kisegítsen. Elfogadtam, és kiszálltam én is.
MIkor odaértünk az ajtóhoz Tom elkezdett matatni az egyik zsebében. Előhúzott egy nagy rézkulcsot, beletette a zárba, és elfodította. Láttam az arcán az izgatottságot.
-Mikor jártál itt utoljára?-kérdeztem mielőtt bementünk.
-Nagyon rég. Túl rég!