BUÉK :)

Mindenféle :)

Sziasztok ismét! :)

Indítok egy szavazást, amit oldalt találtok majd meg. Szavazzatok sokan!!! :D

Pályázatról: Már csak 6 nap a beküldési határidő lejártáig!!!

Üdv.
Bonnie :)

13 okom volt...

Nem, nekem nem volt annyi. Csak egy.

Tegnap este befejeztem Jay Asher - Tizenhárom okom volt... című könyvét.

Belegondoltatok már, hogy akár a legapróbb tettetek, mozdulatotok, vagy szavatok is mekkora hatással lehet másokra? Egy ilyen apró dologtól akár minden megváltozhat. Persze nem feltétlenül.
A könyv elgondolkoztatott. Miután elolvastam legalább fél óráig csak ültem és néztem előre. Gondolkoztam.
Belegondoltam, hogy ez akár a való életben is megtörténhet. Bárki dönthet úgy, hogy öngyilkos lesz. És te még csak nem is sejtetted. Pedig akár segíthettél is volna neki. De nem. Ő eltitkolta. Egyedül csinálta, egyedül döntött.
Nekem erről a könyvről egy rajzfilm jutott eszembe, ami régebben volt a mozikban. Az is hasonló volt. Persze nem a történetét illetően. Hanem másban volt hasonló.
Volt egy aranyos alapsztori. Gyerekeknek. De ha megnézte egy felnőtt, mondjuk, vagy egy 10-12 évesnél idősebb személy, akkor az ha belegondolt, láthatta, hogy ennek a mesének sokkal több mondanivalója van, minthogy van pár pingvin és azok hogy élnek. Igen, ez a mese amiről beszélek a Táncoló talpak volt.

Ezzel az egésszel csak annyit szeretnék mondani, hogy gondoljátok végig, mit tesztek, vagy mondotok. Sosem lehet tudni, hogy kinek mikor elég. Tudom, nem olyan könnyű ezt végrehajtani, mint mondani, de azért mégis. Csak próbáljátok meg! Legalább egyszer!

Pályázat, megint :)

Kedves versenyzők!

Még vannak akik nem küldték be a történeteket, de már előre szólok, hogy az eredményhirdetésnél nem ide fogom kirakni a beérkezett műveket, hanem a
Lelkem szava oldalamra, szóval, ha szeretnétek ott tudjátok majd elolvasni őket!

Üdv
Bonnie :)

Nézzétek...

...mit találtam!
Tegnap fejeztem be a Beastly című könyvet és ma ezt találtam! (katt a címre)
A hivatalos honlap! :D

Aki szeretné elolvasni, megvan már neki, de még nem kezdte el, annak csak ajánlani tudom! Nekem nagyon tetszett! :)

Éééés, itt van a könyvborító és a film főszereplői:

Üdv.
Bonnie :)

Első novella - Egy író története

A gép előtt ültem, kezem a billentyűkön, tekintetem a monitort pásztázta. És...

...semmi. Az ég világon semmi! Pedig írni akartam! Írnom kellett! Ki akartam írni magamból az érzéseimet, mindent, amit akkor és ott gondoltam. Mindent ami épp eszembe jutott. De nem sikerült. A billentyű elé könyököltem az asztalra és a tenyerembe temettem az arcomat. Miért nem megy, amikor annyira akarom? Bár... talán nem is baj ha nem írok. Nem vagyok én olyan jó. Talán jobban is teszem, ha megkímélem az embereket az írásaimról. De akkor miért mondják egyesek, hogy jó? Lehet hogy csak nem akarnak megbántani, így inkább azt mondják, hogy tetszik nekik? Nem értem...

Egy darabig csak ültem így, mozdulatlanul a tenyeremet nézve, mélyen a gondolataimba merülve, amikor egyszer csak beugrott egy gondolat. Álmos vagyok. El kéne menni aludni. Remélem nem lesznek megint rémálmaim. De rég volt már, hogy azt mondták: ''Álmodj szépeket!''

És ez a két szó volt a kulcs. Kinéztem az ablakon. Zuhogott az eső, fújt a szél. Nagyban tombolt a vihar. Már meg is jelent a fejemben a történet...

Álmodj szépeket!

A lány kinézett az ablakon és figyelte, ahogy az esőcseppek szépen, egyenletesen hullanak egymás után a már vizes fűre.

Nézte, ahogy a nála fiatalabb kislányok és kisfiúk, esőkabátban játszanak kint szülői felügyelettel. Pocsolyákba ugráltak, forogtak körbe-körbe, fogócskáztak, sőt volt, aki ráült a vizes hintára és lassan ringatózott előre-hátra. A szülők beszélgettek, nevetgéltek, néha rászóltak a gyerekeikre. Jól érezték magukat, és nem zavarta őket különösebben a rájuk hulló eső. Már megszokták, hogy gyakran esik.

Miután megunta a játszadozó gyerekek figyelését, visszafordult a füzeteihez, könyveihez, és tanult tovább, amíg kész nem lett. Becsukott mindent. Egy füzete került a kupac tetejére.

Azon gondolkozott, hogy milyen jó lett volna, ha régen ő is így játszhat a barátaival kint az udvaron. Ha neki is ott van az anyukája, aki beszélget a többi szülővel, és néha, ha kell rászól, hogy ne másszon túl magasra a mászókán, mert leesik, vagy vigyázzon a libikókán, nehogy beüsse a lábát. Ha mondja neki, hogy miután bement a házba, jó alaposan mosson kezet. Ha néha-néha ebéd előtt megkérdezi, hogy mit főzzön, vagy este szól, hogy menjen el fürdeni. Ha ad neki egy jóéjt puszit, mikor elmegy aludni, és betakargatja. Ha reggel jön, és felkelti időben. Ha valaki elmegy érte az iskolába, és amikor ő kijön, mosolyogva várja.

Szomorúan rajzolgatta körbe a mintákat a füzetén az ujjával, másik kezével pedig az asztalra könyökölt és a tenyerébe hajtotta a fejét, majd ujjával áttért a nevére, és azt rajzolgatta tovább.

Ahogy Erica visszaemlékezett, rájött, hogy ezek a dolgok neki sosem váltak valóra, és már nem is fognak. Már nem olyan kicsi lány, mit azok, akik kint játszanak. Már rég nincs senki olyan, aki ezeket valóra válthatná. Idősödő hölgyekkel, pár fiatalabb nővel, vele egykorú, és nála fiatalabb gyerekekkel van körülvéve. Se testvér, se anyuka, se apuka, se nagyszülők, se semmilyen rokon. Csak azok az emberek, akiket itt ismert meg.

De már nems okáig kell itt maradnia. Nemsokára elmehet. Akkor egyedül fog élni - talán egy macskával - , egy kis lakásban. Lesz egy másik állása, és barátai, akiket az új munkahelyén fog szerezni. Aztán majd lesz egy férfi, akit szeretni fog, és aki majd szereti őt.

De ez még csak egy szép álom. Még nem a valóság. Talán majd egyszer az lesz, és lesz családja.

Merengéséből kopogtatás zökkentette ki.

- Tessék. - szólt ki.

Az ajtó kinyílt és a kis Lily szaladt be rajta.

- Erica, Erica, képzeld, nekem mondák, hogy szóljak mindenkinek, hogy kész a vacsora és menjenek le enni. Hát nem jó? - újságolta ragyogó arccal, nagyra nyílt, csillogó szemekkel.

- De. Ez csuda jó. - mosolygott a kislányra Erica.

- Ugye? Szerintem is. Na de mennem kell tovább, de te menj le, rendben?

- Rendben. Egy perc és lent vagyok.

- Jó. Szia. - mondta Lily, és kirohant.

- Szia. - szólt utána Erica.

Megfogta a könyveit és a füzeteit, majd szépen elrakosgatta őket a helyükre.

Mikor Erica lement az ebédlőbe, már szinte mindenki ott volt. leült egy üres székre.

Lábak dobogását lehetett hallani, ezért az ajtó felé nézett, amin éppen akkor lépett be Lily. Amint meglátta őt odafutott hozzá és leült a mellette lévő helyre.

- Szia, Erica. - köszönt csilingelő hangján.

- Szia, kicsi lány.

- Tudtad, hogy készül itt valami?

- Nem. Te tudod mi?

- Igen, de megígértem, hogy nem mondom el senkinek sem.

- Ó. Rendben.

Rámosolygott a kislányra.

Nagyon kedvelték egymást, pedig legalább 13 év volt köztük. Lily nagyon ragaszkodott hozzá. Bármi történt - elesett és felhorzsolta a térdét, beütötte a kezét és nagyon fájt, vagy csak nem volt hajlandó megcsinálni valamit -, ha ott volt Erica, akkor mindent megengedett és mindent megcsinált.

Egyszer azt mondta neki a kislány, hogy olyan ő neki, mint egy angyal. Vagy mint az anyukája. Amikor ezt meghallotta, Erica nagyon meghatódott. Lily feltétel nélkül megbízott benne.

Nagyon nehéz lesz mind a kettőjüknek, amikor Erica elhagyja az Otthont.

Vacsora után a legkisebbek, köztük Lily is, elmentek fürdeni, majd lefeküdtek aludni.

Ennyi. Most. De eldöntöttem, hogy legközelebb folytatom, amint eszembe jut valami. Remélhetőleg hamar meg lesz...

Elmentem zuhanyozni, majd lefeküdtem aludni. Próbáltam aludni. És ez a kulcsszó. Próbáltam. Ugyanis nem ment. Egész végig a történeten járt az agyam, hogy hogyan folytathatnám. Végigvettem az össze lehetőséget. Nem tudtam dönteni. Aztán eszembe jutott valami szép, odaillő dolog, így az éjjeliszekrényemről felkaptam a telefonomat és beírtam a gondolatomat, majd elmentettem. Mindig ezt csináltam, ha este, elalvás előtt jutott valami eszembe, ami nagyon tetszett. Sok ilyen volt a telefonomban, de amikor meglett a történet, befejeztem, akkor onnan mindig kitöröltem.

Másnap reggel tudtam, hogy egész nap nem lesz semmi dolgom, hacsak közbe nem jön valami, így amint felkeltem leültem a gép elé írni.

Másnap reggel Erica nyűgösen kelt föl. Ma van a születésnapja. Holnap elmegy az otthonból. Itt hagyja a kicsi Lilyt. Mi lesz vele, ha ő elmegy? Inkább nem gondolkozott rajta.

Miután felöltözött, lement az ebédlőbe, mint minden reggel, de most senki nem volt sehol sem. Az egész helység teljesen üres volt. Ránézett az órájára. 9 óra. De hát akkor hol van mindenki? Nem értette. Kinézett az ablakon. Ma kivételesen sütött a nap és úgy látszott, meleg van. Erica átvette a cipőjét és kiment az udvarra. Akkor látta meg. Lily rohant felé óriási mosollyal az arcán. Erca lehajolt, kinyújtotta a kezét és amikor a kicsi lány odaért hozzá ráugrott Ericára. Nevetve terültek el a fűben, majd kitört a csiki-harc. Lily bájos nevetése bezengte az egész udvart. Ekkor előjöttek a többiek. Elisabeth kezében volt egy nagy torta és mosolyogva vitte oda Ericához. A felnőttek szeme mind csillogott a visszatartott könnyektől. Ma van Erica születésnapja. A 19., ami azt jelenti, hogy elmegy. Valószínűleg örökre. Ezt tudták a felnőttek, de a kicsik, mint például Lily, nem gondoltak erre. Ők úgy gondolták, hogy Erica örökre velük marad. De sajnos nem.

Sokáig gondolkoztam ezen a részen, de meglett. Úgy döntöttem ezt az utat válaszom. Teljesen belemerültem az írásba.

Másnap reggel Erica nyűgösen kelt föl. Ma van a születésnapja. Holnap elmegy az otthonból. Itt hagyja a kicsi Lilyt. Mi lesz vele, ha ő elmegy? Inkább nem gondolkozott rajta.

Miután felöltözött, lement az ebédlőbe, mint minden reggel, de most senki nem volt sehol sem. Az egész helység teljesen üres volt. Ránézett az órájára. 9 óra. De hát akkor hol van mindenki? Nem értette. Kinézett az ablakon. Ma kivételesen sütött a nap és úgy látszott, meleg van. Erica átvette a cipőjét és kiment az udvarra. Akkor látta meg. Lily rohant felé óriási mosollyal az arcán. Erca lehajolt, kinyújtotta a kezét és amikor a kicsi lány odaért hozzá ráugrott Ericára. Nevetve terültek el a fűben, majd kitört a csiki-harc. Lily bájos nevetése bezengte az egész udvart. Ekkor előjöttek a többiek. Elisabeth kezében volt egy nagy torta és mosolyogva vitte oda Ericához. A felnőttek szeme mind csillogott a visszatartott könnyektől. Ma van Erica születésnapja. A 19., ami azt jelenti, hogy elmegy. Valószínűleg örökre. Ezt tudták a felnőttek, de a kicsik, mint például Lily, nem gondoltak erre. Ők úgy gondolták, hogy Erica örökre velük marad. De sajnos nem. Nem is tudta, hogyan fogja elmondani neki ezt az egészet. Biztos sírni fog. De akkor ő is. Aztán mérges lesz a kicsi lány. S végül, mikor Erica kilép az ajtón, ismét sírva fog hozzá rohanni, hogy ne menjen el.

Az egész nap ünnepléssel telt. Erica kapott néhány apróságot, leginkább a felnőttektől, olyan dologkta, amik majd emlékeztetik őt az Otthonban eltöltött hosszú évekre, az ott szerzett barátaira, mindenre és mindenkire.

Az év leg... meghatározhatatlanabb napján Erica ebéd után elkezdett csomagolni. Kitervelte az egészet. Mikor kész lett a csomagolással, leült az asztalhoz és megírta a levelet. Elég hosszú lett. Mindent leírt benne, amit gondolt, amit érzett, amit tenni szeretett volna, amiről álmodozott, és azt is amit tennie kellett. Nem volt könnyű végigcsinálni ezt az egészet, de úgy gondolta, így lesz a legjobb mindenkinek. Nem akart sírva búcsúzkodni. Nem akarta látni, hogy szomorkodva, könnyes szemekkel integetnek utána, míg ő el nem távolodik teljesen. Elmenni sem akart, de kellett. Ez volt a helyes. De tudta, hogy ezt kell csinálnia. Mire megírta a levelet, már patakokban folytak a könnyei a lapokra. A levél szinte teljesen elázott, mire végzett vele. Hangtalanul zokogott a papír felett, miközben azt belerakta egy pici, halványlila borítékba és ráírta a nevet. A nevet, ami a világot jelentette neki. Azt a nevet amit ha meghallott, eszébe jutott egy hosszú, szőke hajó, jégkék szemű, mosolygós tünemény. Egy kis tündér. Tudta, hogy Lily nem fogja tudni még elolvasni, ezért írt még egy, sokkal rövidebb levelet, amiben az állt.

Drága Elisabeth!

Te is tudod, hogy el kellett mennem. Mint ahogy a többiek is tudják. De nem akartam könnyes búcsút. Elég az, hogy én végig zokogtam, miközben megírtam ezt a két levet.

De rátérek a lényegre: Az a hosszú, amit írtam Lilynek szól. Kérlek, olvassátok el neki. De csak a legelejét. Tudni fogod, hogy meddig. A többi részét, azt szeretném, ha majd akkor olvasná el, ha nagyobb lesz. Ha már meg tudja érteni, hogy miért tettem azt, amit.

Nagyon köszönök mindent. Nem is tudom, mivel hálálhatnám meg, hogy felneveltetek, hogy olyan jók voltatok velem 18 hosszú éven keresztül. Ígérem, amint tehetem meglátogatlak titeket! Ha Lily kérdezi, vagy bárki más, a kicsik közül, hogy hova lettem, kérlek, mondjatok csak annyit, hogy el kellett mennem. De ne mondjátok, hogy visszajövök. Mert, ha mégsem tudnék ellátogatni ide, csak úgy gondolnák, hogy becsaptuk őket. Azt pedig nem szeretném. Inkább higgyék azt, hogy örökre elmentem.

No, nem szaporítom tovább a szót. Minden jót nektek!

Legnagyobb tisztelettel és örök hálával:

Erica

A leveleket becsúsztatta Elisabeth ajtaja alatt, majd visszament a szobába és felvette a táskáit. Még halkan beosont Lily szobájába és leült mellé az ágyra. Még mindig sírt. Óvatosan megsimogatta Lily hosszú haját és azt suttogta neki:

- Álmodj szépeket, kicsi lány!

Könnyáztatta arccal felkapta a táskáit. Lement a lépcsőn, kilépett az ajtón. Végleg. Hát tényleg elmegy. Tényleg elhagyja az Otthont. Ami nem csak neki szolgált menedékül, hanem sok más gyereknek is. Most itt hagyja az egészet. Itt hagyja az életét. Mindenét.

Végigment az udvaron. Még a kapunál visszafordult és ránézett eddigi otthonára. Egy árva könnycsepp gördült le az arcán. Aztán kilépett a vaskapun. Örökre.

Úgy éreztem, így lett tökéletes a történet. Úgy éreztem, itt kell befejeznem. Talán majd egyszer írok neki egy második részt, de nem biztos. Most itt a vége. Ránéztem a monitor órájára. Elmúlt 3 óra és még csak észre sem vettem! Pedig még aznap nem is ettem semmit sem. Elmentettem a történetet, majd kikapcsoltam a gépet és kimentem enni.

Mindig is arról álmodtam, hogy egyszer kiadják egy történetemet. Hogy könyvet írjak. Remélem egyszer majd sikerül...

Ötlet...

Sziasztok.

Úgy gondoltam, hogy amíg ''nem jön meg ennek a történetnek az írója'', addig ide a kisebb novelláimat/történeteimet fogom felrakosgatni. Azt nem tudom, hogy mikor tudom megírni ennek a történetemnek a folytatását, ugyanis a történet megvan, de most nem tudom, hogyan folytathatnám. :/ De ezt már írtam egyszer egy régebbi bejegyzésben.

A pályázatról csak annyit, hogy akik még nem küldték be, azoknak még 11 napjuk van a határidőig. Remélem nem felejtette el senki sem! Én már nagyon várom, hogy elolvashassam a többiek történeteit is!
Sok szerencsét nektek! :)

Üdv.
Bonnie:)

Láthatatlan kötelék

Azt mondják, mindenkinek van egy társa. Egy lelki társa. Valaki, aki elfogad úgy, ahogy vagy, minden hibáddal együtt és akit te is elfogadsz, legyen bármilyen rigolyája. Akit tiszta szívedből szeretsz és akit tisztelsz. Aki úgy néz rád, mint senki más a világon. Egy ember, akinek nem kell kimondania, hogy szeretlek mert ha a szemébe nézel, látod.

A tekintet arra való,
Hogy egy ki nem mondott szó,
Amit hallasz,
De ki nem mondasz,

Ott legyen,

S az ember, ki fontos,
Értse mit mondasz,
Még ha nem is szóban,
A szemedben ott van.

Nem tudom, hogy tényleg létezik-e ilyen. Hogy tényleg lehet valaki iránt oly nagy odaadást és csodálatot érezni. Mert vannak emberek, akikkel jól megértitek egymást, tudtok beszélgetni sok mindenről, valami módon szeretitek egymást. Barátoknak nevezitek magatokat. Esetleg több mindent tudtok egymásról, mint amennyit másnak elmondotok, de még így sem szó szerint mindent. Ekkor vagytok legjobb barátok. Szerintetek. Ha egy fokkal még a legjobb barátnál is jobban szeretsz valakit, többet tudsz róla és ő is rólad, azt mondogatod neki: szeretlek, azt nevezed szerelemnek. De vajon tényleg szerelemmel szereted? Valóban ő az, akire eddig vártál? Akivel el tudnád képzelni a jövődet? Mint például, hogy családot alapíts vele. Igen? De tényleg ezt akarod? Hozzákötni magadat egy olyan emberhez, akiről úgy gondolod, hogy ismered, de valójában alig tudsz róla valamit? Mert csak akkor ismerhetsz meg igazán valakit, ha ismered a múltját, az emlékeit. Ismered a jelenét és az érzéseit. Mert, ha ezeket nem tudod, nem is ismered igazán őt. Csak azt hiszed. Viszont csak olyan embert ismerhetsz meg igazán, aki bízik benned és el meri, el tudja és el is akarja mondani neked ezeket. Ha nincs bizalom, nincs semmi, amit tudhatnál róla. De vajon te megérdemled a bizalmát? Megérdemled, hogy bízzon benned?

Reménykedj, hogy te vagy az, aki megismerheti őt!

A nevem Requiem. Tudom, fura, de én szeretem. Anyám elég hóbortos nőszemély volt, apám pedig ráhagyta a dolgait.

Jégkirálynak is szoktak hívni. Sosem mutatom ki mások felé az érzéseimet. Olyan vagyok mint a jég. Hideg. Érzéketlen és kemény. Kívül. De belül egészen más vagyok. Csakhogy ezt senki sem tudhatja. Még a családom sem.

Húsz éves múltam. A lányok elkerülnek, mondván:

„Neki úgy sem lennék jó. Neki senki sem lenne jó.”

Igen is lenne akit elfogadnék. A lány az álmaimból. Egy gyönyörű szőke, kék szemű angyal, egyenesen a mennyből. Hús vér ember olyan csodálatos nem lehet soha, de soha, mint ő. A múltja nehéz volt, de elviselte, túlélte, megtapasztalta a legrosszabbat is, mégis oly gyermeki s gyengéd tud lenni. Maga a megtestesült kedvesség. A jelenét élem, vele együtt. Fura, de igaz. Érzem, mikor velem van. Látom a jövőjét. Annyira tisztán látom az övét, mint amilyen homályosan a sajátomat. De tudom, hogy ez a lány sosem lesz valódi.

• Hé, királyfi, téged néz az a fura csaj. – bökött meg Jer.

• Nézzen, ha nincs jobb dolga.

• Legalább egy pillantást vess rá!

• Minek? Úgysem akar megismerni. Csak egy lennék a hódításai közül.

Jer erre megfogta a fejemet és odafordította, hogy azért is nézzem meg azt a fura csajt aki engem néz, és aki épp most fordult el. Egy közeli asztalnál ült és…. hirtelen vissza nézett rám, egyenesen a szemembe. Úgy éreztem, a szívem kihagy egy dobbanásnyit. Nem hittem a szememnek. Nem, nem lehet. Kizárt! De még is. Ő volt az. A lány az álmaimból! És ott ült pár méterre tőlem. Csak néztem, néztem, végtelennek tűnő ideig, mikor rám mosolygott. Ha lehetséges lenne, azt mondanám, felismert. Ha lehetséges lenne, odamennék hozzá, karjaimba zárnám és soha nem engedném el.

• Requieeem! Hé, haver. Figyelj már!

• Igen? – kérdeztem, s kelletlenül, attól félve, hogy eltűnik az angyalom, ha elfordulok, Jerre pillantottam. – Mi van?

• Mi….? Ó, te szent ég! A Jégkirályfink jégszíve olvadni készül! Haver…. nem hittem, hogy ezt valaha megélem.

• Nem olvad semmi sem.

• Ó, dehogynem. Látom én. Nekem nem mesélheted be, hogy nem tetszett meg az a csaj. Hmm….

• Mit „hmm”?

• Jó ízlésed van, annyi szent, barátom. Menj oda hozzá!

• Nem.

• Miért nem?

• Mert nem lehet.

• Már miért ne lehetne? Jaj, Requiem, ne csináld már! Mégis mi akadályoz meg abban, hogy magadba bolondíts egy gyönyörű hölgyeményt?

• Nem akarod tudni. Én is próbálom elfelejteni, de te nem hagyod. Mindig felhozol valamit amivel előszólítod e szörnyű emlék darabjait. Ha nem neveznéd magad a barátomnak már rég péppé vertelek volna.

• Hát, jó. Rendben. Legyen, ahogy óhajtod. Mostantól megfontolom a mondanivalómat, mielőtt eléd tárom. Így jó lesz?

• Valószínűleg, igen.

• Csodás. Most mennem kell. További szép estét, Requiem. Holnap találkozunk.

• Viszlát, Jer.

Mikor Jeremy elment visszafordultam oda, ahol az angyalom ült, de már nem volt sehol. Bosszúsan néztem távozó barátom után, majd felálltam, a pénzt az asztalon hagyva, s én is elindultam hazafelé.

Egyedül voltam a házban. Már két éve egyedül vagyok. De nem zavar. Sosem hiányzott a társaság, de ha valami miatt netalántán mégis, akkor felhívtam Jeremyt és elmentünk valahova. Mindig teljesen felpörgött, mikor telefonáltam, hogy kéne valamit csinálni. Nem szeret otthon lenni, amit meg is értek.

Azon tűnődtem, hogy ezen az estén mit csináljak, s közben az ablakból a ház előtti parkot figyeltem, mikor az egyik padon megláttam az én angyalomat. Ismét rám nézett, mintha tudná, hogy az üvegen keresztül figyelem, és bájosan mosolygott. Ennyi elég is volt, hogy felkapjam a kabátom, és kiszaladjak a parkba, hogy találkozzak vele, s beszélgethessünk.

Lélekszakadva rohantam, de mire kiértem, az angyalom sehol sem volt. Eltűnt. Ismét. Lihegve rogytam le arra a helyre ahol ő ült, s könyökömet a térdemre téve, arcomat a tenyerembe temettem.

Így talált rám Jeremy.

• Hát te, öregem, mit csinálsz? - kérdezte, miközben leült mellém.

• Semmi olyat amiről tudomást kéne szereznie bárkinek is. - emeltem fel a fejem, kezemet pedig a térdemről lelógattam. - De TE mit keresel itt?

• Nem volt jobb dolgom, ezért úgy gondoltam, meglátogatom az én jó barátomat. Azaz téged.

• Micsoda megtiszteltetés. El sem tudom mondani, mennyire.

• Gúnyolódj csak...

• Mit csináljunk? - kérdeztem nagyot sóhajtva és felálltam, Jeremy pedig követte a példámat.

• Amit csak szeretnél, főnök.

• Sétáljunk egyet a parton. Az jó lesz?

• Csodálatos lesz.

Lassan sétáltunk a part mentén, s közben az angyali leányon gondolkoztam. Nem lehet a képzeletem szüleménye, hisz Jeremy is látta a kávézóban. De akkor miért tűnik el mindig olyan hirtelen? Mintha ott sem lett volna. Törtem a fejemet, gondolkoztam, elmélkedtem, végig vettem minden eshetőséget, de egy olyat sem találtam, ami jó lenne. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy Jeremy megáll. Kérdőn néztem rá, de ő válasz helyett csak elmutatott lentre, ahol a víz a partot mosta. Ott állt a lány. Már nem érdekelt az eddigi Jégkirályságom. Nem érdekelt, hogy Jeremy is ott van és lehet, hogy mögöttem jön. Nem érdekelt semmi, csak, hogy beszélhessek az angyalommal.

Nagy sietségemben majdnem legurultam, s így a leejtő végén megbotlottam, majdnem orra bukva egy nagyobb kőben. A lány felállt, szembe fordult velem, és ismét rám villantotta gyönyörű mosolyát.

• Üdvözöllek, Requiem. - szólalt meg a legszebb hangon, amit valaha is hallottam.

Én csak néztem, s néztem, míg már kínosnak éreztem, hogy bámulom. Lesütöttem a szememet, majd mikor újra ránéztem megkérdeztem:

• Tényleg te vagy az?

• Igen, Requiem. És megértem, hogy hitetlen vagy. Adtak rá okot bőven.

Elkerekedett szemekkel néztem. Valóban ő az. A lány az álmaimból. A lány, akinek minden emlékét, érzését, kimondott szavát ismerem. Aki mindent tud rólam, még olyat is amit más nem. A legszebb lény az egész világon. Az én angyalom.

• Requiem! Requiem! Jól vagy? Hallasz Req? Hé, haver, ne csináld ezt velem!

Nem értettem. Mi történt? Jeremy miért szólongat? Én miért fekszem a homokban? Hova lett... hova lett a lány? Miért nincs itt? Az előbb még itt volt!

• Requiem, ha csak megjátszod, én esküszöm, hogy ha magadhoz térsz keresztül rugdoslak a parkon. Req!!!

• Hol...van?

Hallottam, hogy Jeremy sóhajt egy nagyot aztán azt kérdezte:

• Ki hol van?

• A... a lány. Aki. Ott. Állt. Lent, a parton, a meredek résznél is lejjebb. A lány a kávézóból. A parkból. Hova lett?

• Öhm... Req, öreg, biztos minden oké?

• Igen. Miért?

• Mert nem volt itt a lány. Még a közelben sem.

• De hát... én láttam!

• Biztos, hogy őt láttad?

• Igen.

• Maximum a képzeletedben, haver. Lehet, hogy beverted a fejed.

• Már miért vertem volna be? - kérdeztem értetlenül. Már semmit sem értettem.

Valaki magyarázza el mi történt velem!

• Mert elestél. Megbotlottál valamiben, amit nem vettél észre és egyszer csak azt láttam, hogy puff, aztán meg már nem vagy sehol, és elterülsz a földön. Komolyan megijesztettél barátom. Többet ne csinálj ilyet, oké?

• Oké. De...

• Igen?

• Nem, semmi. Menjünk haza. Lehet, hogy egy forró fürdő és egy kiadós alvás segítene.

• Egyetértek. Na gyere! - mondta Jeremy és fölsegített.

Aznap este megpróbáltam teljesen kiüríteni a fejemet, semmire sem gondolni, csak az alvásra, a pihenésre. Sajnos nem sikerült teljesen. Folyton az a lány járt a fejemben.

Ismét vele álmodtam. Egy elhagyatott épületben voltunk. Talán valami gyárban?! Ott álltam közepén a hatalmas térnek, egyedül, s vártam, hogy történjen valami. Nem tudtam, hogy minek is kéne, de türelemmel voltam. Aztán egyszer csak megláttam. Egy elrejtett kis ajtón jött be. Gyönyörű, halványkék ruha volt rajta, ami kiemelte a szeme színét. Hosszú, derékig érő szőke haja kiengedve hullott a hátára.

• Requiem! Sajnálom a múltkorit. A parton. De muszáj volt.

• Tudom. De legközelebb... beszélhetnénk? Rendesen. Mint ahogy két normális ember tenné, miközben körülöttik megy tovább az élet. Az emberek sétálnak mellettük, boldogok, magukkal törődnek. Mert tudod, hogy...

• ...szeretsz...

• ...szeretlek, annyira, hogy szeretnélek a karjaimban tartani, és soha el nem engedni. Annyira, hogy csókoljalak, míg lemegy a Nap. Hogy szeresselek, míg el nem múlik az élet. Hogy velem legyél a valóságban. Mert, ha nem lehetek veled valóban, beleőrülök.

• Tudom, drága Requiem, tudom! Nem soká eljön a pillanat, mikor egymás csókját ízlelve olvadhatunk a való életbe. Én is nagyon szeretném már meleg kezed érezni a derekamon, az arcomon, a kezemen. Ígérem, vágyunk hamarosan beteljesül.

Megint megvillantotta ellenállhatatlan mosolyát, majd eltűnt, s az álom szertefoszlott millió kis darabkára, s egy halovány emlék maradt helyette csupán a fejemben.

Felébredtem. Nem akartam, de nem tehettem ellene semmit sem. Ránéztem az órára, ami épp fél 10-et ütött. Még jó, hogy szabadságon vagyok, máskülönben már rég elkéstem volna a munkából. Elmentem zuhanyozni. A víz alatt is csak gondolkoztam. Vajon mikor jön el az a pillanat? Vajon... megcsörrent a telefon. A derekam köré tekertem egy törülközőt és kimentem a nappaliba a telefonhoz.

• Igen? - szóltam bele.

• Rossz a csengőd, vagy mi? Na mindegy. Nyisd ki az ajtót!

Odamentem az ajtóhoz. A kezem a kilincsen volt, de mielőtt kinyitottam volna az ajtót, azt mondtam.

• Ha valami hülyeség miatt jöttél, Jer, be sem engedlek!

• Nem hülyeség. Imádni fogod! De most komolyan. Legalább a születésed napján lehetnél kicsit nem-Jégkirály.

• Nem tartom számon a fontosnak beállított dátumokat, te is jól tudod.

De azért kinyitottam az ajtót. Aztán fülig vörösödtem. Először azért, mert nem szeretem magamat mutogatni másoknak, másodszor viszont azért, mert égtelenül dühös lettem. Ugyanis Jeremy mellett ott állt az angyalom.

• Jeremy... - kezdtem fenyegető hangon, de nem folytattam. Hölgy társaságában nem illendő az olyan beszéd. Ezt mondogattam magamnak egész végig.

• Ó, most jut eszembe, nekem még vissza kell vinnem két könyvet is a könyvtárba. Ma járnak le, és nem akarom magamra haragítani azt a kedves idős hölgyet a könyvtárból... Sziasztok, fiatalok, jó bulizást!

Mikor Jeremy elment, a lány ismét rám nézett.

• Még a nevedet sem árultad el, pedig te tudod az enyémet. - mondtam.

• Tudod a nevemet. Csak nem jut eszedbe. Mindent tudsz rólam, ahogy én is rólad. - mosolygott rám.

A homlokomat ráncolva gondolkoztam. Mi a neve? Valamiért egy T betű ugrott be. T...T...

• Tiffany. - mondtuk egyszerre.

• Nos, öhm...gyere be, Tiffany.

A lány belépett, én pedig becsuktam mögötte az ajtót.

• Ülj le, kérlek. Mindjárt jövök, csak fölveszek valamit...

• Ráér. - szólt közbe, majd hozzám lépett és megcsókolt.

Soha életemben nem éreztem magamat ilyen boldognak...

Pár hónap múlva...

• Hát, öregem, sose gondoltam volna, hogy előbb megházasodsz, mint én. Komolyan mondom, teljesen lefagytam, amikor bejelentettétek... Még most sem hiszem el. - egy darabig hallgatott, majd hozzátette – Agyam eldobom, főnök, komolyan!

A telefonnal a kezemben mosolyogtam, miközben másik kezemmel Tiffany derekát karoltam át.

• Én is így gondoltam, hidd el. - mondtam, miközben Tiffany kiment a konyhába, és elkezdett készülődni.

• Na de mégis. A Jégkirály megtalálta a vasalót, vagy mi? Mert ez kb. olyan. De örülök nektek! Tényleg. Tiszta szívemből kívánok nektek sok boldogságot! De ez akkor is olyan fura...

• Requiem! - hallottam Tif hangját a nappaliból. - Ideje lenne elindulni! Nem szeretnék elkésni!

• Megyek, angyalom. - szóltam ki neki, majd elköszöntem Jeremytől.- Most mennem kell.

• Rendben, haver, menj csak.

• Majd még beszélünk. - mondtam és leraktam.

Három hét múlva...

A nevem Tiffany. A férjem imádja ezt a nevet, de mindig csak angyalomnak szólít.

Képzeletének szülötte voltam, de az akarat sok mindent meg tud változtatni. Én is így lettem. Egy álmokban fel-feltűnő látomás voltam. Most a világ legboldogabb asszonya vagyok...

Requiem

Egy hideg, érzéketlen alak voltam. Egészen eddig. Most itt van velem az én angyalom. Tiffany, aki felolvasztotta jégszívemet. Újra érzek. Újra lehetek boldog, s ezt csak neki köszönhetem...

Requiem&Tiffany

Egy láthatatlan kötelék fűz össze minket.

Álmodom a múltat,

élem a jelent,

és látom a jövőt.

Ismerem őt.

Pályázat - Láthatatlan kötelék

Sziasztok!
Ismét részt vettem Diana pályázatán, aminek Láthatatlan kötelék volt a címe.
Nagyon köszönöm, hogy részt vehettem ezen a pályázaton! :)
Üdv.
Bonnie:)

Karácsony :)

Sziasztok!

Szeretnék mindenkinek Kellemes Karácsonyi Ünnepeket és Boldog Új Évet kívánni! :)
Remélem ezután is fogtok olvasni :P

Üdv.
Bonnie Bell

Karácsonyi pályázat

Sziasztok!

Íme, ezzel a történettel indultam én a pályázaton. :)

____________________________________________________

2010.dec.17.

Kedves Naplóm!

Jó, ha így kezdem? Vagy valahogy máshogy kéne? A filmekben mindig így kezdik...Azt hiszem én is maradok ennél. Bár szerintem kicsit öreg vagyok már ahhoz, hogy most kezdjek egy naplót, de sebaj. 7 éves, vagy 27... Mit számít az?

Szóval. Íme az első bejegyzésem.

December 17-e van. Nemsokára itt a karácsony. Mindig is szerettem ezt az ünnepet. De most különösen jó lesz. Érzem. Főleg, hogy itt van nekem az én Mickem. Tavaly december 27-én találtunk egymásra. Szerelem volt első látásra. Ha ezt olvasná valaki, lehet, hogy azt mondaná, hogy olyan nincs. Már pedig van! Jó, akkor még nem tudtuk, hogy mi lesz, de nagyon jól megvoltunk. Oké, nem fogom elmondani minden napját az elmúlt majdnem egy évnek, amióta együtt vagyunk.

Már megvettem neki az ajándékot. Meg mindenkinek. Anyuékhoz valószínűleg 26-án megyünk.

Még nem árulom el mit kap majd tőlem Mick, de dupla ünnep lesz.

Karácsony és az 1 éves évfordulónk.

Egy különleges alkalom.

2010.dec.21.

Kedves Naplóm!

Már csak 3 nap. Úgy érzem magamat, mint egy 5 éves, aki várja a Mikulást, meg minden.

Ma voltam bevásárolni. Kész őrület! Minden tele van emberekkel, mindenki rohan, siet, boltból boltba, egyik helyről a másikra. Hát, igen. Jön a karácsony!

2010.dec.23.

Kedves Naplóm!

1 nap!

Kompromisszum. Sok mindenre jó.

Mick díszíti a karácsonyfát, én főzök. A takarítás már megvolt az elmúlt napokban.

Az egész ház díszbe öltözik ilyenkor. Gyönyörű!

· Drágám, így jó lesz? - szólt ki Mick a nappaliból.

Bementem és megnéztem, mit alkotott. Tátva maradt a szám. Egyszerűen fantasztikusan nézett ki a fa.

· Na? - kérdezte.

· Tökéletes – mondtam, majd megcsókoltam.

· Akkor jó. - mondta mosolyogva.

Visszamentem a főzéshez. Már csak apróbb dolgok voltak hátra: kivenni a húst a sütőből és megteríteni. Amíg ezeket megcsináltam, azon gondolkoztam, hogy hogyan fog tetszeni Micknek az ajándék. Tetszeni fog neki egyáltalán? Remélem...

Amint megcsináltam ezeket, pont nyolcat ütött az óra. Míg Mick valamit matatott a hálószobában, én elégedetten lehuppantam a kanapéba és körbenéztem a házon.

Olyan volt, mint a filmekben.

A kandallóban pajkosan kergették egymást a narancssárga lángok. A párkányán egymás mellett álltak a vidámabbnál vidámabb képek, amik az emlékeinket őrzik, mellettük pedig pár cserepes virág zöldellt. A kandallótól nem messze állt a karácsonyfa, ami egészen a plafonig ért, tele díszekkel és szaloncukrokkal, sőt még masnik is voltak rajta. A szobában félhomály uralkodott, ami még jobban fokozta az ünnepi hangulatot. Kint, az utcán már korom sötét volt, csak a magas oszlopok tetején világító lámpák adtak egy kis fényt és a házak ablakában lévő gyertyák.

Behunytam a szememet.

· Elsa. Elsa, ébredj! - hallottam egyszer csak Mick halk hangját.

· Hmm. Tessék? - kérdeztem álmosan és megdörzsöltem a szememet. Észre sem vettem, hogy elaludtam.

· Elaludtál.

· Mennyi az idő?

· Kilenc óra.

Fölkeltem a kanapéból, egy puszit nyomtam Mick arcára és bementem a hálószobánkba.

· Mindjárt jövök. Addig te menj nyugodtan és szedj magadnak.

· Rendben.

Előkerestem Mick ajándékát és amikor mentem át a konyhába, becsempésztem a fa alá.

Mikor megvacsoráztunk, átmentünk a nappaliba a karácsonyfához. Egy darabig csak néztük, gyönyörködtünk benne. Aztán egy idő után nem bírtam tovább és azt mondtam:

· Oké, akkor most jöjjön az ajándék. Kezdem én. - fülig ért a szám. Már nyúltam volna Mick ajándékáért, amikor megfogta a kezemet.

· Had kezdjem én. - mondta csöndesen.

· Rendben, ahogy akarod.

Elővette a dobozt, majd...

2010.dec.25.

Kedves Naplóm!

Ezt nem hiszem el!!! Soha ilyen csodálatos karácsonyom nem volt még!

…

Aztán elővette a dobozt, és letérdelt előttem, majd megkérdezte, hogy leszek-e a felesége! Majdnem elájultam! Teljesen ledöbbentem! Iszonyat boldog voltam és vagyok! Ez... ez... Nem találok rá szavakat... Soha ilyen boldog nem voltam még!

Azt hiszem, kijelenthetem, hogy ez volt az év legszebb napja!

Karácsonyi pályázat - Freya

Sziasztok! :)

A napokban lett kihirdetve Freya karácsonyi pályázatának az eredménye. Én is részt vettem benne és ezt kaptam :

Nagyon szépen köszönöm Freyának és Evnek! :)
Üdv.
Bonnie

Pályázat!!!

Sziasztok!

Ezennel lezárom a jelentkezést!
Ma este (2010.12.15.) 21 óráig lehet jelentkezni. 21 óra után már nem!
Mostantól várom a kész novellákat egészen január 5-ig!

A jelentkezők:

mesi28
Roooli
Szepy
Bri
Darawona
Querida
Szimy
Artair McKnight
Leander88
Becca
Dark Angel
Emm
Emi
~Franciska(:~

Sok sikert mindenkinek! :)
Üdv.
Bonnie:)

Játék!!!

Sziasztok!

Aki szereti a Shivert akkor annak ajánlanám Orsi oldalát, ugyanis indít egy játékot, de csak akkor, ha megvan a 20 játékos!
Úgyhogy Shiver-rajongók, irány a játék!!! :)




A pályázatomra még lehet jelentkezni, egészen december 15-ig.
Jelentkezők, ne felejtsétek el, hogy január 5-ig kell beküldeni a történeteket!

Üdv:
Bonnie:)

Minibeszámoló:)

Shiver-rajongók, figyelem!

Mint tudjátok, tegnap (2010.12.08.) az Alexandra Párizsi Nagyáruház Lutz termében dedikált Maggie Stiefvater. Én is ott voltam! :D
Az osztánytársammal mentem aki vitt Maggie-nek egy kis ajándékot:

Pár kép a helyszínről:

Maggie nagyon kedves volt! :) Mindenkivel váltott pár szót.

Róla pár kép:

Maggie aláírása:

Mindenkinek írt, és rajzolt valamit. Én ezt kaptam :)

Szuper volt, hogy el tudtam menni! Maggie tényleg olyan volt, mint amilyennek gondoltam. :)

Ha szeretnétek mégöbbet megtudni a Shiverről akkor

katt ide.

Jó olvasgatást hozzá:)

Üdv:

Bonnie

Pályázat!!!

Sziasztok!

Íme meghoztam a pályázatot!:)

Cím: Jövő emléke
Formátum: word
Kiterjedés: minimum 2; maximum 6 oldal
Fanfic kivételével bármi lehet!





Jelentkezési határidő: 2010. december 15.
Beküldési határidő: 2011. január 5.

Jelentkezéseket vagy kommentben kérem ide, e-mail címmel együtt, vagy a bonniebell@citromail.hu címre.
Ha lehet ne chaten!

A jelentkezőket oldalra fogom felírni. Remélem sokan lesztek!:)

Eredményhirdetés még nem tudom mikor lesz. Út közben majd kiderül:)

És nem feledkezek meg Darolynról sem, aki nagyon sokat segített nekem.
Köszönöm Darolyn! :)

Üdv.
Bonnie

Hírek

Sziasztok!

Történetről:
Tudom, hogy ez az oldal az egyik történetemnek nyílt, most mégis minden van itt csak az nem. Az oka a következő:
Nem mondom, hogy nincs rá időm, mert lenne. Csakhogy ötletem nincs, hogy hogyan folytassam. Egy része megvan, de ahhoz kellene egy összekötő rész. Töröm a fejemet, de eddig semmi. Viszont amint lesz akár egy egészen kicsi rész is, ígérem, hogy rögtön felrakom!

Pályázatról:
Kell még egy-két dolog hozzá, amin Darolynnal dolgozunk, de nemsokára kirakom a pályázatot. Szerintem pár nap és meg lesz. Remélem sokan jelentkeztek majd rá :P

Üdv:
Bonnie

Nem tartozik ide, de...

Sziasztok!
Ez... hát hogy is mondjam? Nem igazán 'tartozik ide' de nem baj. Úgy éreztem be kell raknom. Imádom!!!*.*
Hogy mit?
Hát ezt:

Esedékes - Pályázat!!!

Sziasztok!:)

Szóval. Arra gondoltam, hogy indítok majd egy pályázatot.




Még nem csináltam ilyet, úgyhogy segítségül hívom Darolynt, akivel majd értékeljük a novellákat és egyéb dolgokban is segít nekem. Még nem tudom biztosra, hogy mikor, de lesz pályázat!
Remélem sokan-sokan jelentkeztek majd. Nagyon örülnék neki.:)
Amint meg lesz az időpont, kirakom ide, minden egyéb tudnivalóval együtt.
Üdv.
Bonnie:)

Végzetes Találkozás

Íme az én pályaművem.
-------------------------------------------------------


Melissa reggel fél nyolckor ébredt. Nem aludt valami nyugodtan, de ezt már megszokta. Mostanában mindig rémálmok gyötrik, amiktől reggelente sokkal fáradtabb, mint amikor este lefeküdt.
Kiment a fürdőszobába és a tekintete rögtön a tükörre tévedt. Volt rajta egy repedés, ami nem is olyan rég került oda. Hogy mi történt? Egy elszabadult pohár harcias kedvében volt és úgy gondolta jó móka lesz megtámadni a tükröt. A pohár összetört, a tükör viszont megúszta ezzel az egy repedéssel. Hát igen. A vérszomjas poharak büntetése.
A lány belenézett a tükörbe. A szokásos látvány fogadta, amit utált. No, nem azért, mert csúnya lett volna. Nem! Sőt! Melissa kifejezetten szép volt. Száz nyolcvan centi magas, hosszú fekete hajú szépség. A szemei olyan kékek, mint a csillagmentes éjszakai ég. A tekintete jó pár hete ugyan olyan sötét, mint az a bizonyos éjszaka. Szép arca nyúzott, szemei dagadtak a legújabb esti programja mellékhatásaként. Ugyanis minden este álomba sírja magát. Tudja, hogy fölösleges. Hogy nem ér el vele semmit, de nem tudja megállítani könnyei kiapadhatatlan áradatát. Próbál erős lenni, nem sírni minden este, amikor egyedül fekszik le az ágyába, és az egész ház néma. Eddig még nem sikerült neki.
Megtapogatta az arcát. Muszáj lesz csinálnia valamit. Tarthatatlan ez a depressziós-elkeseredett állapot! Persze, van oka rá, nagyon is jó, de ez nem mehet így tovább. Erősnek kell lennie. Össze kell szednie magát.
Ellépett a tükör elől. Megmosta az arcát és a fogát. Felöltözött, sminkelt egy kicsit, majd felvette a táskáját. Belebújt fekete magassarkú lakkcipőjébe, és kisétált a házból. Bezárta maga mögött az ajtókat, és beszállt sötétszürke Audijába.
Elindult és gépiesen vezetett. Nem igazán gondolt semmire. Csak ment.
Megállt a temető előtt, bement.
Egyenesen a dupla sírhoz ment. Amikor megpillantotta, ismét hatalmába kerítette a sírás. De most nem engedett neki. Csak állt és nézte a feliratot.

Roy Weaver
1976. december 26. - 2009. december 25.
Molly Weaver
2004. augusztus 2. - 2009. december 25.

Melissának eszébe jutottak a régi szép napok, amikor együtt nevetett a férjével, és kislányával. Az összes boldog pillanat amit együtt átéltek. Minden ünnep, amit a szüleikkel töltöttek. Boldogok voltak. Tökéletes volt a házassága a férjével, és anyának is jó volt. Aztán hirtelen mindez a porba hullott egy pillanat alatt.
Roy nem sokat volt otthon, mivel rendőrként dolgozott, de amikor velük volt, minden olyan tökéletesnek tűnt. Sosem fogja elfelejteni Molly ártatlan, kislányos kacagását. Roy gyengéd csókjait és áhítatos, szerelmes tekintetét.
- Melissa? - hallott egy ismerős, halk hangot a háta mögött. Odafordult és meglátta Dwight-ot, Roy kollégáját, és egyben legjobb barátját.
- Hello Dwight. - köszönt a férfinak. Mindig is vonzódtak egymáshoz, de amikor megjelent Roy, Melissa már nem érzett semmit a másik férfi iránt. Dwight pedig tiszteletben tartotta a lány döntését. A férfi nagyon jó barát. Soha senki sem kívánhatna nála jobbat.
- Hogy vagy?
- Jobban mint eddig. Próbálom túltenni magam ezen az egészen. És te?
- Tűrhetően. Melissa... remélem, tudod, hogy ha bármire szükséged van én mindenben segítek.
A lány halványan elmosolyodott.
- Tudom, Dwight és igazán köszönöm. Hálás vagyok, hogy törődsz velem.
- Ez csak természetes, Mel. - mondta, majd odament a lányhoz és átölelte. Melissa a férfi mellkasába fúrta az arcát és küzdött a sírás ellen.
Percekig álltak így, de lehet, hogy órákig. Nem tudta volna megmondani. Vett egy nagy levegőt és elhúzódott a férfitól, pont akkor, amikor annak megszólalt a telefonja. A főnöke kereste.
- Sajnálom, Mel, de most mennem kell. A főnök hív...
- Semmi baj. Menj csak.
- Szia.
Miután Dwight elment, Melissa is elindult kifelé.
Arra gondolt, bemegy a boltba bevásárolni. Az egész úton családja halála járt a fejében.
Roy szabadságon volt, és arra gondolt elviszi Mollyt hajókázni a tengerre. Nem mentek messze. Már másfél órája hajókáztak, amikor egy hatalmas vihar kerekedett. Melissa szörnyen aggódott miattuk.
Mikor órák múlva sem jelentkeztek, telefonált a rendőrségnek. Dwight vette fel. A lány elmondott neki mindent, mire a férfi azt mondta, hogy azonnal hívja a partiőrséget, és ha kicsit lenyugszik az idő azonnal kimennek megkeresni őket.
Egy órán belül kint voltak. Nem kellett messzire menniük, mert a hajóval már visszafelé tartottak, amikor elkapta őket a vihar. Visszaindultak, hogy elkerüljék. Nem sikerült. Nem messze a parttól megtalálták a felborult hajót. Roy és Molly élettelen testét kivitte az ár a partra. Szörnyű látvány volt. A kép örökre az emlékezetébe égett.
Megállt a bolt előtt. Leparkolta a kocsit és bement. Mindent megtalált amit venni akart. Kezében a kosárral ment a pénztárhoz és közben nézegette a polcok kínálatát.
Egy férfi fordult be a sarkon, de mire észrevették egymást, már összeütköztek. Melissa kosarából kiesett pár dolog miközben ö majdnem a hátsó felén landolt.
- Elnézést. - mondták egyszerre. Melissa elmosolyodott.
- Semmi baj.
A férfi lehajolt és felvette a kihullott dolgokat, és berakta a lány kosarába.
- Köszönöm. És még egyszer elnézést.
-Nincs mit. - mondta a férfi és mind a ketten továbbmentek.
Melissa mikor hazaért kipakolta amit vett, aztán leült a kanapéra. Körülnézett a lakásban.

Nem bírom tovább! Ki kell mozdulnom! Csinálnom kell valamit. Nem szomorkodhatok itt életem végéig egy üres lakásban. Ha így folytatom bele fogok őrülni. Nagy trauma ért, mikor elvesztettem életem értelmét. Mindkettőt. De akkor sem mehet ez így tovább! Elmegyek valahova. Igen, kimozdulok. Mondjuk beülök egy közeli bárba iszogatni. Akkor legalább emberek között leszek és talán sikerül elterelnem a figyelmemet.

Este nyolc óra körül úgy döntött, hogy ideje indulni. Nem kocsival ment, hanem gyalog. Csak egy utcányira volt a bár. Ekkora távra nem fog kocsiba ülni. Minek?
A bárban nem voltak sokan, de kevesen sem. Melissa leült a pulthoz és rendelt egy rumos kólát. Elnézte az embereket, akik kettesével, hármasával vagy még többen ültek egy-egy asztalnál és vidáman nevetgéltek.

Milyen jó lenne ha én is az egyik ilyen kis csapatban ülhetnék. Mondjuk a lányokkal.

A második rumos kóla után úgy döntött, hogy elég lesz. Nem akart becsiccsenteni. Nem lett volna valami nyerő dolog.
Egyszer csak kinyílt az ajtó, és belépett rajta egy férfi. Mint valami régi western filmben, a férfi körülnézett a helyen, majd elindult a bárpult felé. Két lépésnyire volt Melissától, amikor felismerték egymást. Ugyan az a fickó volt, akinek nekiment a boltban. Akkor nem igazán foglalkoztak semmivel, csak, hogy tovább menjenek, de most viszont mindketten végigmérték egymást.
Magas volt, szőke hajú, kék szemű és nagyon jóképű. Mint egy filmsztár, tekintete mégis szigorú és fegyelmezett. A szeme nem illett a képbe. De mégis... Melissának elállt a lélegzete a férfitól.
Leült a lány mellé, és elmosolyodott. Az arcán kis gödröcskék jelentek meg, a szeme is mosolygott most már, amitől olyan lett mint egy bájos kisfiú.
- Hello.
- Öhm...Hello – fújta ki a levegőt Melissa amit eddig bent tartott, és rámosolygott a férfira.
- Nem gondoltam, hogy itt fogunk újra összefutni.
- Én sem.
- Ó, elnézést! Milyen modortalan vagyok! A nevem Dave. - Felemelte a kezét, és a lány felé nyújtotta.
- Melissa. - Megfogta a férfi kezét, mire az a szájához húzta és kezet csókolt neki.
Szent...ég!
Melissa szeme elkerekedett a döbbenettől.

A mai férfiak nem csinálnak ilyet! Ő...vagyis Dave mégis kezet csókolt nekem! És milyen puha az ajka!

Megbabonázva nézett a férfira, aki közben elengedte a kezét.
Halkan felnevetett.
- Gondolom nem erre számított, ugye?
A lány szóra nyitotta a száját, de egy hang sem jött ki rajta. Belenézett Dave – most éppen mosolygó – szemébe, és úgy érezte, el tudna veszni benne. A két, szürkés fénnyel ragyogó szem állta a tekintetét. Úgy érezte magát, mint egy tizenéves, amikor először szerelmes. De miért? Hisz most ismerte meg ezt a férfit. A nevén kívül semmit sem tud róla. Ahogy Dave sem tud semmit a lányról. Mégis...
Ekkor eszébe jutott, hogy még nem válaszolt a kérdésre.
- Hát... őszintén szólva nem. Nagyon nem. - A homlokát ráncolta. Vajon mi van ebben a férfiban, ami ennyire vonzza? Még senkinél sem érzett ilyet soha, csak...
Roynál. Amikor először találkoztak.
Melissa elkomorodott, és lesütötte a szemét. Dave észrevette, hogy valami nem stimmel.
- Mi a baj?
Minden – gondolta a lány, de persze nem mondta ki, hanem felnézett a férfira és rámosolygott, majd azt mondta:
- Semmi. Tényleg semmi.
Dave egy darabig fürkészően nézett rá, majd rendelt egy italt mindkettejüknek.
- Tudja, Melissa, igazán nem akarok tolakodó lenni, vagy valami, de... megérzem, ha hazudnak nekem.
A lány ezen meglepődött.
- Hogy érti azt, hogy...érzi? - kérdezte és belekortyolt az innivalójába.
Dave hosszan nézett rá, majd komoly arccal azt mondta:
- Elkezd bizseregni az orrom.
Melissa majdnem kiköpte az italt. Gyorsan lenyelte és a férfira nézett aki halványan elmosolyodott. A lányból kitört a nevetés.
- El...elnézést...csak... ez...mindegy. - Próbálta abbahagyni a nevetést. Vett egy nagy levegőt, de magában még mindig kuncogott.
- Melissa!
- Igen?
- Igazán gyönyörű amikor nevet.
Dave arca teljesen komoly volt, szemében látszott, hogy tényleg így gondolja.
- Köszönöm.
Melissa elpirult és megint ivott egy kicsit az italából. Ránézett az órájára. Fél tizenegy volt, kezdett álmos lenni és már érezte az alkohol hatását is. Ideje elhúzni csíkot a placcról, mielőtt leissza magát.
- Dave?
- Igen?
- Én... köszönöm az italt. Meg... mindent. De most azt hiszem ideje mennem.
Dave bólintott, majd elővett egy tollat és az egyik szalvétára firkantott valamit. Odaadta a lánynak. Melissa kicsit tétovázott, de aztán elrakta. Rámosolygott a férfira.
- Viszlát.
- Viszlát Melissa.
A lány kisétált a bárból. Az ajtóból még visszanézett a férfira aki mosolyogva integetett neki. Visszaintegetett. Mikor kint volt belélegezte a hűvös éjszakai levegőt és hazaindult.
Kevesebb mint tíz perc múlva már otthon is volt. A táskáját ledobta az ágyára és bevonult a fürdőszobába. Kicsit betett neki a pár rumos kóla, meg az utolsó ital, amit Dave rendelt neki. Sosem bírta nagyon az alkoholt. A hideg csempéhez dőlt.

Oké, akkor most jön a róka, vagy nem?...Ó, igen! Fut a róka! Fut a róka! De még milyen gyorsan!

Odaugrott a vécéhez, gyorsan letérdelt és már hányt is.

A francba! Talán mégsem kellet volna rumos kólát kérnem. Maradtam volna a simánál! De utálom! De attól még én vagyok a vadbarom. Ha tudom, hogy nem bírom, mi a szent szamárfülnek kellett bevedelnem azt a két förmedvényt? Na és a harmadik mi volt? Istenem de hülye vagyok! És mi van ha tesz bele valamit? Komolyan mint egy tini!

Egy órával és egy hideg zuhannyal később Melissa fáradtan bedőlt az ágyába. Már gondolkozni se volt ereje úgy elfáradt. Szerencsére hamar elnyomta az álom.

Másnap reggel a telefon csörgésére ébredt. Félálomban felvette és álmos hangon beleszólt.
- Halló?
- Ó, drágám, felébresztettelek?
- Igen. Mit akarsz... - ránézett a órára – reggel fél nyolckor? Tudod, hogy ilyenkor még aludni szoktam.
- Igen, tudom, hogy hülyeség volt ilyenkor hívni téged, úgyis olyan vagy ilyenkor mint egy kifacsart mosogatórongy, de híreim vannak.
- Kösz, Jean-Claude. Igazán kedves és tapintatos vagy ma reggel.
- Tudom, drágám, de hát ha egyszer ez az igazság? - mosolygott a telefonba a férfi.
- Mondd mit akarsz vagy lerakom és kihúzom a telefont!
- Jól van, jól van. De előre kérlek! Szépen kérlek, mint még soha. Szóval kérlek ne akard leharapni a fejem ha meghallod mit tervezek.
- A lényeget, Jean-Claude!
- Addig nem, amíg meg nem esküszöl a kedvenc ruhádra, hogy nem csinálsz balhét.
- Oké, esküszöm a sötétkék estélyimre, hogy nem csinálok balhét!
- Köszönöm. Szóval. Összehoztam neked egy randit.
Melissa úgy meglepődött, hogy egy értelmes gondolat sem jutott eszébe, csak tátogott, hápogott a telefonba. Aztán amikor végre összeszedte magát azt mondta.
- Hogy... mit csináltál???
- Randi. Neked. Egy tuti pasival. Imádni fogod!
- Miért nem inkább magadnak keresel pasit? Miért fárasztod magad azzal, hogy engem akarsz összehozni valakivel?
- Mert magamnak már találtam, így te vagy a soros.
- Mi? És mikor akartad elmondani? Mondhatom szép kis legjobb barát vagy! Képes vagy egy ilyet elhallgatni előlem???
- Négy napja jöttem össze Erickel. Nem volt időm neked elmondani.
- Ne mondd, hogy négy nap alatt még a közelébe se jutottál egy telefonnak!
- Nem ezt mondom, hanem azt, hogy utána rögtön neked kerestem valakit. És találtam is. Kérlek menj el a randira! Légyszííí!
- Tudom, hogy úgy nézel! De...- Nem fejezte be a mondatot. Inkább végiggondolta az egészet.
Jean-Claude a legjobb barátja. Mondhatni inkább barátnője. Egyszerre több ok is eszébe jutott, hogy miért menjen bele ebbe a vakrandi-dologba. Először is: Ő akart minden áron kimozdulni, csinálni valamit azon kívül, hogy már hónapok óta gyászol. Másodszor: Nem akarja megbántani Jean-Claude-ot, hogy annyi erőlködés után még végig sem gondolja, csak szimplán rávágja, hogy „NEM!”. Harmadszor pedig: Mit veszíthet vele? Semmit. Akkor meg?
- ...oké, legyen. Nem mondom le.
- Tényleg? - Hallatszott a hangján, hogy meglepődik.
- Tényleg. - sóhajtott Melissa. - Hol és mikor?
- Ma. Este nyolckor a Gillben.
- És honnan fogom tudni, hogy kit keressek?
- Megadom a számát. Ha odaérsz menj be és csörgesd meg. Onnantól meg...
- Oké. Mondd! -Elővett egy kis cetlit és egy tollat, majd amikor Jean-Claude lediktálta neki a számot, visszaolvasta. Még trécseltek egy kicsit, majd lerakták.
Melissa sóhajtott egy nagyot és felkelt az ágyból. Akkor megvan a mai napra is program. Vásárlás, készülődés, randi.
Melissa egyik ruhaboltból a másikba ment és nézelődött, egy jó juhát keresett az esti vak-randijára. Kékben gondolkozott, méghozzá valami sötétebb árnyalatban. Az kiemeli a szeme színét.
Már az ötödik boltban járt, amikor meglátott egy csini kék ruhát. Felpróbálta. Combközépnél kicsit lejjebb ért, fönt a mellrész alatt egy fekete öv volt hozzárögzítve. Melissa kicsit forgolódott a tükör előtt, nézegette magát, majd úgy döntött, hogy ez a ruha jó lesz estére. Visszavette a ruháit és a pénztárhoz ment fizetni.

Pár órával később...

Melissa épp indulni készült, amikor csengettek. Odatipegett az ajtóhoz és kikukucskált. Jean-Claude állt az ajtóban. Kinyitotta és arrébb állt, hogy a férfi bemehessen.
- Hát te? - kérdezte tőle.
- Meggondoltam magam. Inkább elkísérlek. Úgy biztosabb. - Végignézett a lányon, és elmosolyodott. - Igazán szexi vagy, drágám.
- Kösz. Indulhatunk?
- Persze. De az én kocsimmal megyünk. - gyorsan felemelte a kezét, hogy Melissa ne tiltakozhasson. - Úgyis haza fog hozni. - szélesedett ki még jobban a mosoly az arcán.
- Rendben. - sóhajtotta a lány. Jean-Clauddal nem érdemes vitatkozni, mert valami ravasz csavarral mindig eléri, hogy ő jöjjön ki jól az egészből.
Melissa is végignézett a férfin. Ő is kicsípte magát rendesen. Hosszú éj fekete haja hátrasimítva hullott a vállára. Halvány zöld ingétől csak úgy világított smaragdzöld szeme. Volt már olyan, hogy ránézett egy nőre, és az egy nagy óóóhhh kíséretében majdnem összecsuklott. Na, igen. Ilyen hatással van a nőkre Jean-Claude. Csak az a bökkenő, hogy a pasikat szereti. Szívááás!
Melissának ekkor eszébe jutott Dave. És a szalvéta amire ráírt valamit. Gyorsan bement a szobájába, és elővette. Visszament Jean-Claudehoz és azt mondta:
- Mehetünk.
A fehér Ford anyósülésén Melissa kihajtogatta a szalvétát és megnézte az írást rajta.
A lány felvonta a szemöldökét.
Azt a magabiztos mindenit ennek a fickónak! - gondolta és jót mosolygott az egészen. Talán még hasznát veszi a szalvétának. Talán...
- Mi az? - kíváncsiskodott Jean-Claude.
- Egy szalvéta.
- Nem mondod?! Azt hittem tányér. Na mondd, mi van rajta?
- Nem mindegy?
- Nem. Na muta.
- Erre azt szokták mondani, hogy nem mutiba készült.
- Érdekel is engem mit szoktak, meg nem szoktak mondani?! Na, mutasd meeeg! Légyszi! Látod milyen szépen nézek!
A kocsival közben leparkolt az étterem előtt. Melissa a szemét forgatta, majd megmutatta Jean-Claudenak a szalvétát, mire furcsa kifejezés ült ki a férfi arcára.
- Ezt honnan szedted? - kérdezte és látszott, hogy egy mosoly bujkál a szája szélén.
- Kaptam.
- Kitől?
- A tulajdonosától.
- A csudába! - motyogta Jean-Claude miközben kiszállt a kocsiból. Átment a másik oldalra és kinyitotta a lánynak az ajtót.
- El mondod mi olyan vicces? - kérdezte a lány, miközben vigyorgó barátját nézte.
- Az, hogy tudom kié ez a telefonszám.
- Tényleg?
- Igen. - mondta Jean-Claude és bevezette a lányt az étterembe, ahol körülnézett, majd elindult egy asztal felé.
- És elmondod honnan ismered?
Megérkeztek az asztalhoz és Jean-Claude csak ennyit mondott:
- Innen. - majd az ujjával mutatta, hogy forduljon meg.
Melissa így is tett, és szembe találta magát Davevel. A férfi rámosolygott.
- Azt hiszem mégsem kellett az a szalvéta.
- Öhm...mi? Ja, nem. Tényleg...nem.
Hátranézett a válla felett és már csak azt látta, hogy Jean-Claude kimegy az étteremből.
Mikor visszanézett Davere a férfi kihúzta neki a széket. A lány leült, majd Dave is.

Másnap reggel...

- Ha lenne naplóm ezt írnám bele:

Kedves Naplóm!
A tegnap este fantasztikusan sikerült. Sok mindent megtudtam Daveről és ő is rólam. Rengeteget nevettünk. Jól éreztük magunkat. De érzem, hogy valamit nem mond el nekem. Jó, persze én sem mondtam el neki, hogy volt egy lányom, egy férjem...egy csodálatos családom. Viszont neki is lehetett valami nagy trauma az éltében. Láttam rajta. Amikor a családjáról kérdeztem, csak nyúlfarknyi válaszokat adott. Annyit mondott amennyi elég válasznak a kérdésemre. És ez kíváncsivá tett. Szeretném, ha elmondaná nekem. Ha tényleg megbízna bennem annyira, hogy elmondja. Ami persze vonatkozik rám is. Nekem is előbb vagy utóbb el kell mondanom neki. Ő sem vak. Látja. Érzi. Tudja.
Na, de most vissza a tegnapi estére. Fel kell hívnom Jean-Claudeot, hogy megköszönjem neki, hogy összehozta ezt a randit. Ő szuper barát. Jó, néha tud idegesítő lenni, de attól még imádom! És az sem egy rossz dolog, hogy megegyezik az ízlésünk. Nagyjából. Még pasitéren is. Na igen. De kit érdekel, hogy meleg, ha egyszer ilyen fantasztikus barát???
Azt hiszem mára ennyi lenne.

Jean-Claude felnevetett, úgy hogy Melissának el kellett venni a telefont a fülétől.
- Mondták már, hogy hízelgésben profi vagy? - kérdezte a férfi mosolyogva.
- Még nem. - mosolygott a lány is. - És te? Veled mi van? Hogy álltok...Erickel? Úgye így hívják?
- Igen, és jól.
- Jól? Vagyis már elcsattant az első csók?
- Hááát...
- Na mondd már, ne szívózz! Én is elmondtam mindent!
- Igen.
- Szuper! És most? Mi lesz?
- Nem tudom, de dolgozok az ügyön.
- Helyes. Én is.
- Ó! Bocs drágám, mennem kell. Már két órája a telefonon lógok és azt hiszem a főnök kezd berágni.
- Oké, akkor majd még beszélünk. Szia.
- Szia, drágám.
Melissa lerakta a telefont és lehuppant az ágyra. Behunyta a szemét és ábrándozott.

Milyen jó lenne, ha minden nap Dave mellett ébredhetnék. Hogy minden reggel az a kisfiús-gödröcskés-nagyon-aranyos-mosoly legyen az első amit meglátok amikor felébredek. Hogy fagyos téli estéken a takaró alatt összebújva aludjunk el...

Négy hónappal később...

Dave a kanapén ült, ölében Melissával, és a tüzet nézték ami a kandallóban vidáman lobogott.
- Szóval tudni akarod? - kérdezte a férfi.
- Igen, de ha nem akarod elmondani akkor nem. Ha túl fájdalmas...
- Úgyis elmondtam volna valamikor. Csak nem tudtam, hogy mikor. De legfőképpen, hogy hogyan. Amúgy is. Te is elmondtad, hogy mi történt a férjeddel és a kislányoddal. - vett egy nagy levegőt és hozzáfogott. - Az öcsém nem sokkal a huszonegyedik születésnapja után egy buliban találkozott egy lánnyal, Ginával. Már ott...hogy is mondjam... eléggé összemelegedtek. Aztán telefonszámot cseréltek. Másnap, amikor már nem szédelgett, felhívta a lányt és megkérdezte, hogy nem akar-e elmenni vele meginni egy kávét, vagy valamit. Gina beleegyezett, és megbeszélték, hogy egy óra múlva találkoznak egy közeli kávézóban. Brian el is ment a randira, beszélgettek, jól érezték magukat. Sőt azt is megbeszélték, hogy hétvégén jó lenne újra találkozni. Szombat estére megbeszéltek egy újabb randit. - Dave elfordította a fejét. Eddig Melissát nézte de most a kandallóba bámult. Mereven nézte a tűz játékát, miközben folytatta. - Elérkezett a szombat este, Brian már elment úgy... nagyjából fél órája, amikor megcsörrent a telefonom. A rendőrség volt. Először nem értettem, hogy mit akarhatnak tőlem. Aztán mikor a rendőr elkezdett beszélni már sejtettem. - A férfi behunyta a szemét és úgy mesélt tovább. - Először zagyvált valami hülyeséget mindenféléről, de hallottam a hangján, hogy feszült. Ideges. Rászóltam, hogy térjen a lényegre. Hallgatott egy ideig, aztán siralmas hangon, csak annyit mondott:
„Őszinte részvétem, uram.”, majd elmesélte mi történt. Brian késésben volt. Az egyik zebrán ment át, amikor jött egy autó és elütötte. A nő kiszállt, és hívta a mentőt. Amikor kiértek, a nő ott ült Brian mellett, és keservesen zokogott. A rendőrség is kiért, aztán kiderült, a nő nem volt más, mint Gina. Ő is késésben volt, és nem akart csalódást okozni Briannak. Sietett amilyen gyorsan csak tudott, de sajnos nem vette észre, amikor Brian átment a zebrán. Gina ütötte el.
Öcsi számára ez egy...- elhallgatott, mert elcsuklott a hangja. Kinyitotta a szemét és megint a tüzet nézte, miközben egy könnycsepp gördült le az arcán. Aztán vett egy nagy levegőt és befejezte - … végzetes találkozás volt.