8.

Jackkel egymással szemben ültünk az asztal két végén. Felvettem a lehető legkomolyabb álarcom, de belül kicsit...valljuk csak be! Belül rettegtem, hogy hogy fog rá reagálni. Tommal nem volt baj, de ő nem Jack. Ő Tom. (Oké, lehet hogy ez egy kicsit nyakatekert lett de sebaj.)
Percekig néztem Jack ragyogó zöld szemeibe. Egyszer csak megszólalt:
-Oké. Mond, mit akarsz? Frusztrál ez a nézünk-egymás-szemébe-és-közben-hulla-csendben-ülünk helyzet, úgyhogy ki vele!
Nem tudtam mit mondjak. Egy ilyenre nem lehet felkészülni! Pedig sokat gondolkoztam rajta, hogy mit is fogok majd mondani neki, de most egyik sem tűnt megfelelőnek, ezért csak kimondtam az első dolgot, ami eszembe jutott.
-Ki vagy te?
Egy darabig csak nézett rám, fürkésző tekintettel. Lehet, hogy nem érti mire gondolok? Lehet, hogy inkább azt kellett volna kérdeznem, hogy, "Mi vagy te?".
-Na?kérdeztem felvont szemöldökkel, mire hátradőlt a széken, és halványan elmosolyodott.
-Jack Carell, középkorú vámpír. Gyilkosságainak száma: 1. Félig...valami angyalszerű akármi. Mondhatnám, a te őr angyalod. Szólíts Jacknek, ahogy eddig is. Szolgálatodra.-biccentett, immár fülig érő szájjal.-De azt hiszem, a vámpírságommal már tisztában voltál, nem?
Az őrangyalom? Aki félig vámpír? Ez a kettő dolog nem nagyon fér össze a fejemben. Ha el is hiszem...öhm...hát minden esetre fura, az tuti.
-Te lennél az őrangyalom?
-Ja.
-Vagyis csak félig vagy vámpír?
-Ühüm...
-Feltétlenül kell nekem egy őrangyal?
- Aha.
-O...ké...Szóval te egy félig vámpír őrangyal vagy, aki rám vigyáz.
Kicsit...hihetetlen ez az egész. Vámpírok, őrangyalok, és még ki tudja kik, illetve mik.
-Igen. Ja, és ki ne felejtsd, hogy a lakó társad egyben.
-Jó, ezt megbeszéltük. Megyek aludni. Jó éjt.-álltam fel, mire Jack döbbenten nézett rám.
-Ennyi?
-Igen. Miért?
-Á, semmi különös nincs benne, hogy egy repkedő vérszívóval vagy összezárva... Nem tesz semmit...
-Sajnálom, ha csalódtál, mert azt hitted, hogy fejvesztve fogok elmenekülni, és mégsem ez történt.
-Semmi gond.
-Ennyi?-kérdeztem halványan mosolyogva.
-Igen. Miért?-kérdezte Jack értetlenül.
-Á, semmi különös nincs benne, hogy egy őrült csitrivel vagy összezárva... Nem tesz semmit...-idéztem.
-Sajnálom, ha csalódtál, mert azt hitted, hogy fejvesztve fogok elmenekülni, és mégsem ez történt.-válaszolta most már ő is mosolyogva.
-Semmi gond. Na jó éjt.
-Jó éjt.-mondta Jack, én pedig felmentem a szobámba.
Nem is ment olyan rosszul. Már csak azt kell majd neki valahogy, hogy Tommal járok. Ajjaj. Nem lesz valami hiperszuper jó kedve. De ez még ráér holnapig.-gondoltam, majd lassan elnyomott az álom.

Másnap későn keltünk. Főleg én. Nem tudom miért voltam ilyen fáradt. Vagyis tudom. Valószínűleg azért, mert tegnap egész nap járkáltunk.
Félálomban lementem a konyhába reggelizni.
-Szia.-köszönt Jack vidáman, a konyha pult mellől.
Nagyszerű. Jó kedve van, ami jó is meg nem is. Azért jó, mert akkor talán rugalmasabb lesz a mondanivalómmal kapcsolatban. Rossz pedig azért, mert így tuti elrontom a kedvét.
-Szia.-mondtam.
-Jól aludtál?
-Igen. Köszi. Öhm...figyelj, Jack...
-Valami baj van?- nézett rám összeszűkült, gyanakvó szemekkel.
-Nem, csak...azt akartam mondani, hogy...nem fogsz neki örülni, de...
-Nyögd már ki!
-Tom és én járunk.- hadartam el.
Azon töprengtem, hogy vajon értette-e amit mondtam, de amikor ránéztem, rögtön láttam rajta, hogy: igen biztosan értette.
-Hogy...micsoda? De...mikor...miért...mi van?-hebegte teljesen felháborodva.-Az isten szerelmére Hil! Én próbállak megvédeni, erre te összeállsz egy ilyen...egy ilyennel?!
A végén már szinte kiabált.
-Mi az, hogy "egy ilyennel"?
-Mert ő...ő egy...
-Mi? Vámpír? És akkor mi van? Te is az vagy! Részben. Mégis itt vagyok veled!
-De az más!
Nagyon mérges lettem. Nem hagyom, hogy így beszéljen róla. Semmi joga nincs ilyeneket mondani!
-Nem igaz, hogy nem fogod fel, milyen is ő. Egy kétszínű alak. Kívülről egy baba arcú szívtipró, de belül maga a gonosz! Nem tudom elhinni, hogy ezt hogy nem fogod fel?!-kiabálta, és közben olyan közel jött hozzám, hogy csak pár centi választott el minket.
-Kezd nagyon elegem lenni ebből!-mondtam Jacknek, olyan nyugodt hangon, ahogy csak bírtam, de fortyogott bennem a düh.
Azt hittem, Jack jó fej. Normális. Pedig most nagyon nem úgy néz ki.
felrobogtam a szobámba, faképnél hagyva Jacket a konyhában. Csak nézett utánam, majd mikor felértem, hallottam egy nagy csattanást. Lerogytam az ágyamra, arccal a párnára. Könnyek gyűltek a szemembe. Nagyon rosszul éreztem magam a veszekedés miatt, pedig sejtettem, hogy ez lesz. Hallottam, hogy Jack lent motoszkál. Vettem egy nagy levegőt. Ekkor kitört belőlem a zokogás, mire a motoszkálás abbamaradt. Biztos meghallotta. Pedig nem akartam.
Valószínűleg órákig fekhettem az ágyon könnyeim közt, mert egyszer csak kopogtak az ajtómon. felültem és letöröltem a könnyeimet. Tuti, hogy elkenődött a sminkem, de ez most nagyon nem tudott érdekelni. Volt nagyobb bajom is. Például, hogy Tom és Jack láthatólag ki nem állhatják egymást. Valahogy meg kéne "szerettetnem" őket egymással. Na de mégis hogyan? Ezt még két embernél talán el tudnám intézni, (amiben nem vagyok egészen biztos) de két vámpírnál? Pontosabbal egy vámpírnál és egy őrangyal-vámpírnál, aki nem mellesleg rám vigyáz. Hát ez csúcs!
Miközben ezen fontos dolgon elmélkedtem, újra kopogtak.
-Gyere.-mondtam és előszedtem egy zsepit.
-Nem kellene ebédelned?-kérdezte Jack lágyan, és leült mellém az ágyra.
-De, mingyárt megyek, csak rendbe szedem magamat.-válaszoltam a kezemben lévő zsepit bámulva.
-Hil, én nagyon sajnálom, hogy kiabáltam és olyanokat mondtam. Én csak...jobban ismerem őt, mint te. De, ha tényleg képes volt megjavulni, mert szeret téged, és te is azt mondod, akkor elhiszem. És tényleg...tiszta szívemből örülök, hogyha boldog vagy!
-Csak ne vele lennék boldog, igaz?
-Igaz-sóhajtotta- de ez a te döntésed. És, hogy őszinte legyek, lehet, hogy a féltékenység is közrejátszott a kirohanásomban. Sajnálom.-mondta.
Halványan elmosolyodtam és megöleltem.
-Remélem, azért tudod, hogy attól még te vagy a kedvenc lakó társam!
Ő is elmosolyodott, majd azt mondta:
-Akkor jó.
Mikor elengedtem, felállt és elindult az ajtó felé, ahonnan még visszaszólt.
-Ha kész vagy, gyere le enni, nehogy kihűljön!

Aznap, és a következő héten nem történt semmi izgalmas, vagy érdekes. Tommal a suliban is "turbékoltunk", de próbáltuk visszafogni magunkat. Leginkább én. Tom nem igazán zavartatta magát, de amikor Jack a közelben volt leállítottam. Bármit is mondott Jack, látszott rajta, hogy nem tetszik ez neki.
Így ment ez egészen csütörtökig.
Aznap hat óránk volt. Nekem az utolsó kettő Tommal.
Jacknek a suli másik végében.
A negyedik óra után Tom rögtön ott volt a teremnél.
-Nincs kedved elmenni valahova?-kérdezte.
-Most?
-Igen.
-De még van két óránk.
-Nem baj. Ellógjuk.
-Inkább ne.
-De hisz nincs semmi akadálya.Jók a jegyeink, és nem is veszünk semmi bonyolultat egyik tantárgyból sem, ha pedig Jack miatt aggódsz, akkor nyugi! Észre se fogja venni, hogy elmentünk. Mire vége az utolsó órának, addigra már rég itt leszünk.
-Szerintem akkor sem jó ötlet...-mondtam bizonytalanul.
- Biztos? Pedig...
-Na jó- sóhajtottam.-Győztél! Menjünk.
-Szuper.-mondta Tom teljesen felcsigázva, széles mosollyal az arcán.
Megfogta a kezem és kihúzott a kocsijához, majd beültetett.
A városba mentünk.Tom megállt egy bolt előtt. Kiszálltunk, majd bementünk.
-Stella.-biccentett mosolyogva az eladó felé.
A kb. annyi idős lehetett, mint én, és valamivel magasabb volt nálam. A haja éj fekete, a szeme pedig csokoládé barna. Egy rövid, kék egybe ruhát viselt, ami alig takart belőle valamit. Volt ebben a lányban valami fura, de nem tudom, hogy mi.
-Tom.-biccentett ő is.
-Stella, bemutatom a barátnőmet, Hilaryt. Hiary, ő itt Stella.
-Szia.-köszöntem.
Nem volt valami szimpatikus ez a Stella.
-Szia.-mondta ő is.- Azért jöttél, amit félretetettél?-kérdezte Tomtól, mire az csak bólintott, Stella pedig egyszer csak eltűnt. Na nem úgy, mint Tom a házban, természetesen.
Pár perc múlva megjelent, kezében egy kis dobozkával. Tom kifizette és utána kimentünk.
-Oh...elnézést!-mondta Tom és előkapta a mobilját, és felvette.
-Egy pillanat-suttogta, majd pár lépésnyire arrébb állt.
Mikor elővette a mobilját egy kis cetli esett ki a zsebéből, amin ez állt:

R. Fielden,
S. Hambram

és alatta két telefon szám.
Tom lerakta a telefont és visszajött.
-Ezt elejtetted.-adtam vissza neki a papírt.
-Oh...köszi.-mondta-Van kedved sétálni egyet itt az utcában?
-Van. Ha már úgyis lógunk...

Lassan andalogtunk az utcában, mikor Tom megállított egy pad közelében.
-Hilary...
-Igen?
-Ez a tiéd. Remélem tetszeni fog.-mondta és odaadta a dobozkát.
Kinyitottam. Egy nyaklánc volt benne. A medálja egy kinyithatós, ezüst szív volt, benne egy vörös drágakővel.
-Tom...ez gyönyörű! De igazán nem kellett volna!
-Akkor tetszik?
-Igen. Nagyon!
-Örülök.-mondta mosolyogva-Felrakhatom?
-Persze.-mondtam és megfordultam. Elhúztam a hajam, és rám adta. Mikor megfordultam megcsókolt.

Ekkor támadott meg minket valaki...