Láthatatlan kötelék - a történet

Azt mondják, mindenkinek van egy társa. Egy lelki társa. Valaki, aki elfogad úgy, ahogy vagy, minden hibáddal együtt és akit te is elfogadsz, legyen bármilyen rigolyája. Akit tiszta szívedből szeretsz és akit tisztelsz. Aki úgy néz rád, mint senki más a világon. Egy ember, akinek nem kell kimondania, hogy szeretlek mert ha a szemébe nézel, látod.

A tekintet arra való,
Hogy egy ki nem mondott szó,
Amit hallasz,
De ki nem mondasz,

Ott legyen,

S az ember, ki fontos,
Értse mit mondasz,
Még ha nem is szóban,
A szemedben ott van.

Nem tudom, hogy tényleg létezik-e ilyen. Hogy tényleg lehet valaki iránt oly nagy odaadást és csodálatot érezni. Mert vannak emberek, akikkel jól megértitek egymást, tudtok beszélgetni sok mindenről, valami módon szeretitek egymást. Barátoknak nevezitek magatokat. Esetleg több mindent tudtok egymásról, mint amennyit másnak elmondotok, de még így sem szó szerint mindent. Ekkor vagytok legjobb barátok. Szerintetek. Ha egy fokkal még a legjobb barátnál is jobban szeretsz valakit, többet tudsz róla és ő is rólad, azt mondogatod neki: szeretlek, azt nevezed szerelemnek. De vajon tényleg szerelemmel szereted? Valóban ő az, akire eddig vártál? Akivel el tudnád képzelni a jövődet? Mint például, hogy családot alapíts vele. Igen? De tényleg ezt akarod? Hozzákötni magadat egy olyan emberhez, akiről úgy gondolod, hogy ismered, de valójában alig tudsz róla valamit? Mert csak akkor ismerhetsz meg igazán valakit, ha ismered a múltját, az emlékeit. Ismered a jelenét és az érzéseit. Mert, ha ezeket nem tudod, nem is ismered igazán őt. Csak azt hiszed. Viszont csak olyan embert ismerhetsz meg igazán, aki bízik benned és el meri, el tudja és el is akarja mondani neked ezeket. Ha nincs bizalom, nincs semmi, amit tudhatnál róla. De vajon te megérdemled a bizalmát? Megérdemled, hogy bízzon benned?

Reménykedj, hogy te vagy az, aki megismerheti őt!

A nevem Requiem. Tudom, fura, de én szeretem. Anyám elég hóbortos nőszemély volt, apám pedig ráhagyta a dolgait.

Jégkirálynak is szoktak hívni. Sosem mutatom ki mások felé az érzéseimet. Olyan vagyok mint a jég. Hideg. Érzéketlen és kemény. Kívül. De belül egészen más vagyok. Csakhogy ezt senki sem tudhatja. Még a családom sem.

Húsz éves múltam. A lányok elkerülnek, mondván:

„Neki úgy sem lennék jó. Neki senki sem lenne jó.”

Igen is lenne akit elfogadnék. A lány az álmaimból. Egy gyönyörű szőke, kék szemű angyal, egyenesen a mennyből. Hús vér ember olyan csodálatos nem lehet soha, de soha, mint ő. A múltja nehéz volt, de elviselte, túlélte, megtapasztalta a legrosszabbat is, mégis oly gyermeki s gyengéd tud lenni. Maga a megtestesült kedvesség. A jelenét élem, vele együtt. Fura, de igaz. Érzem, mikor velem van. Látom a jövőjét. Annyira tisztán látom az övét, mint amilyen homályosan a sajátomat. De tudom, hogy ez a lány sosem lesz valódi.

• Hé, királyfi, téged néz az a fura csaj. – bökött meg Jer.
• Nézzen, ha nincs jobb dolga.
• Legalább egy pillantást vess rá!
• Minek? Úgysem akar megismerni. Csak egy lennék a hódításai közül.

Jer erre megfogta a fejemet és odafordította, hogy azért is nézzem meg azt a fura csajt aki engem néz, és aki épp most fordult el. Egy közeli asztalnál ült és…. hirtelen vissza nézett rám, egyenesen a szemembe. Úgy éreztem, a szívem kihagy egy dobbanásnyit. Nem hittem a szememnek. Nem, nem lehet. Kizárt! De még is. Ő volt az. A lány az álmaimból! És ott ült pár méterre tőlem. Csak néztem, néztem, végtelennek tűnő ideig, mikor rám mosolygott. Ha lehetséges lenne, azt mondanám, felismert. Ha lehetséges lenne, odamennék hozzá, karjaimba zárnám és soha nem engedném el.

• Requieeem! Hé, haver. Figyelj már!
• Igen? – kérdeztem, s kelletlenül, attól félve, hogy eltűnik az angyalom, ha elfordulok, Jerre pillantottam. – Mi van?
• Mi….? Ó, te szent ég! A Jégkirályfink jégszíve olvadni készül! Haver…. nem hittem, hogy ezt valaha megélem.
• Nem olvad semmi sem.
• Ó, dehogynem. Látom én. Nekem nem mesélheted be, hogy nem tetszett meg az a csaj. Hmm….
• Mit „hmm”?
• Jó ízlésed van, annyi szent, barátom. Menj oda hozzá!
• Nem.
• Miért nem?
• Mert nem lehet.
• Már miért ne lehetne? Jaj, Requiem, ne csináld már! Mégis mi akadályoz meg abban, hogy magadba bolondíts egy gyönyörű hölgyeményt?
• Nem akarod tudni. Én is próbálom elfelejteni, de te nem hagyod. Mindig felhozol valamit amivel előszólítod e szörnyű emlék darabjait. Ha nem neveznéd magad a barátomnak már rég péppé vertelek volna.
• Hát, jó. Rendben. Legyen, ahogy óhajtod. Mostantól megfontolom a mondanivalómat, mielőtt eléd tárom. Így jó lesz?
• Valószínűleg, igen.
• Csodás. Most mennem kell. További szép estét, Requiem. Holnap találkozunk.
• Viszlát, Jer.

Mikor Jeremy elment visszafordultam oda, ahol az angyalom ült, de már nem volt sehol. Bosszúsan néztem távozó barátom után, majd felálltam, a pénzt az asztalon hagyva, s én is elindultam hazafelé.

Egyedül voltam a házban. Már két éve egyedül vagyok. De nem zavar. Sosem hiányzott a társaság, de ha valami miatt netalántán mégis, akkor felhívtam Jeremyt és elmentünk valahova. Mindig teljesen felpörgött, mikor telefonáltam, hogy kéne valamit csinálni. Nem szeret otthon lenni, amit meg is értek.

Azon tűnődtem, hogy ezen az estén mit csináljak, s közben az ablakból a ház előtti parkot figyeltem, mikor az egyik padon megláttam az én angyalomat. Ismét rám nézett, mintha tudná, hogy az üvegen keresztül figyelem, és bájosan mosolygott. Ennyi elég is volt, hogy felkapjam a kabátom, és kiszaladjak a parkba, hogy találkozzak vele, s beszélgethessünk.

Lélekszakadva rohantam, de mire kiértem, az angyalom sehol sem volt. Eltűnt. Ismét. Lihegve rogytam le arra a helyre ahol ő ült, s könyökömet a térdemre téve, arcomat a tenyerembe temettem.

Így talált rám Jeremy.

• Hát te, öregem, mit csinálsz? - kérdezte, miközben leült mellém.
• Semmi olyat amiről tudomást kéne szereznie bárkinek is. - emeltem fel a fejem, kezemet pedig a térdemről lelógattam. - De TE mit keresel itt?
• Nem volt jobb dolgom, ezért úgy gondoltam, meglátogatom az én jó barátomat. Azaz téged.
• Micsoda megtiszteltetés. El sem tudom mondani, mennyire.
• Gúnyolódj csak...
• Mit csináljunk? - kérdeztem nagyot sóhajtva és felálltam, Jeremy pedig követte a példámat.
• Amit csak szeretnél, főnök.
• Sétáljunk egyet a parton. Az jó lesz?
• Csodálatos lesz.

Lassan sétáltunk a part mentén, s közben az angyali leányon gondolkoztam. Nem lehet a képzeletem szüleménye, hisz Jeremy is látta a kávézóban. De akkor miért tűnik el mindig olyan hirtelen? Mintha ott sem lett volna. Törtem a fejemet, gondolkoztam, elmélkedtem, végig vettem minden eshetőséget, de egy olyat sem találtam, ami jó lenne. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy Jeremy megáll. Kérdőn néztem rá, de ő válasz helyett csak elmutatott lentre, ahol a víz a partot mosta. Ott állt a lány. Már nem érdekelt az eddigi Jégkirályságom. Nem érdekelt, hogy Jeremy is ott van és lehet, hogy mögöttem jön. Nem érdekelt semmi, csak, hogy beszélhessek az angyalommal.

Nagy sietségemben majdnem legurultam, s így a leejtő végén megbotlottam, majdnem orra bukva egy nagyobb kőben. A lány felállt, szembe fordult velem, és ismét rám villantotta gyönyörű mosolyát.

• Üdvözöllek, Requiem. - szólalt meg a legszebb hangon, amit valaha is hallottam.

Én csak néztem, s néztem, míg már kínosnak éreztem, hogy bámulom. Lesütöttem a szememet, majd mikor újra ránéztem megkérdeztem:

• Tényleg te vagy az?
• Igen, Requiem. És megértem, hogy hitetlen vagy. Adtak rá okot bőven.

Elkerekedett szemekkel néztem. Valóban ő az. A lány az álmaimból. A lány, akinek minden emlékét, érzését, kimondott szavát ismerem. Aki mindent tud rólam, még olyat is amit más nem. A legszebb lény az egész világon. Az én angyalom.

• Requiem! Requiem! Jól vagy? Hallasz Req? Hé, haver, ne csináld ezt velem!

Nem értettem. Mi történt? Jeremy miért szólongat? Én miért fekszem a homokban? Hova lett... hova lett a lány? Miért nincs itt? Az előbb még itt volt!

• Requiem, ha csak megjátszod, én esküszöm, hogy ha magadhoz térsz keresztül rugdoslak a parkon. Req!!!
• Hol...van?

Hallottam, hogy Jeremy sóhajt egy nagyot aztán azt kérdezte:

• Ki hol van?
• A... a lány. Aki. Ott. Állt. Lent, a parton, a meredek résznél is lejjebb. A lány a kávézóból. A parkból. Hova lett?
• Öhm... Req, öreg, biztos minden oké?
• Igen. Miért?
• Mert nem volt itt a lány. Még a közelben sem.
• De hát... én láttam!
• Biztos, hogy őt láttad?
• Igen.
• Maximum a képzeletedben, haver. Lehet, hogy beverted a fejed.
• Már miért vertem volna be? - kérdeztem értetlenül. Már semmit sem értettem.

Valaki magyarázza el mi történt velem!

• Mert elestél. Megbotlottál valamiben, amit nem vettél észre és egyszer csak azt láttam, hogy puff, aztán meg már nem vagy sehol, és elterülsz a földön. Komolyan megijesztettél barátom. Többet ne csinálj ilyet, oké?
• Oké. De...
• Igen?
• Nem, semmi. Menjünk haza. Lehet, hogy egy forró fürdő és egy kiadós alvás segítene.
• Egyetértek. Na gyere! - mondta Jeremy és fölsegített.

Aznap este megpróbáltam teljesen kiüríteni a fejemet, semmire sem gondolni, csak az alvásra, a pihenésre. Sajnos nem sikerült teljesen. Folyton az a lány járt a fejemben.

Ismét vele álmodtam. Egy elhagyatott épületben voltunk. Talán valami gyárban?! Ott álltam közepén a hatalmas térnek, egyedül, s vártam, hogy történjen valami. Nem tudtam, hogy minek is kéne, de türelemmel voltam. Aztán egyszer csak megláttam. Egy elrejtett kis ajtón jött be. Gyönyörű, halványkék ruha volt rajta, ami kiemelte a szeme színét. Hosszú, derékig érő szőke haja kiengedve hullott a hátára.

• Requiem! Sajnálom a múltkorit. A parton. De muszáj volt.
• Tudom. De legközelebb... beszélhetnénk? Rendesen. Mint ahogy két normális ember tenné, miközben körülöttik megy tovább az élet. Az emberek sétálnak mellettük, boldogok, magukkal törődnek. Mert tudod, hogy...
• ...szeretsz...
• ...szeretlek, annyira, hogy szeretnélek a karjaimban tartani, és soha el nem engedni. Annyira, hogy csókoljalak, míg lemegy a Nap. Hogy szeresselek, míg el nem múlik az élet. Hogy velem legyél a valóságban. Mert, ha nem lehetek veled valóban, beleőrülök.
• Tudom, drága Requiem, tudom! Nem soká eljön a pillanat, mikor egymás csókját ízlelve olvadhatunk a való életbe. Én is nagyon szeretném már meleg kezed érezni a derekamon, az arcomon, a kezemen. Ígérem, vágyunk hamarosan beteljesül.

Megint megvillantotta ellenállhatatlan mosolyát, majd eltűnt, s az álom szertefoszlott millió kis darabkára, s egy halovány emlék maradt helyette csupán a fejemben.

Felébredtem. Nem akartam, de nem tehettem ellene semmit sem. Ránéztem az órára, ami épp fél 10-et ütött. Még jó, hogy szabadságon vagyok, máskülönben már rég elkéstem volna a munkából. Elmentem zuhanyozni. A víz alatt is csak gondolkoztam. Vajon mikor jön el az a pillanat? Vajon... megcsörrent a telefon. A derekam köré tekertem egy törülközőt és kimentem a nappaliba a telefonhoz.

• Igen? - szóltam bele.
• Rossz a csengőd, vagy mi? Na mindegy. Nyisd ki az ajtót!

Odamentem az ajtóhoz. A kezem a kilincsen volt, de mielőtt kinyitottam volna az ajtót, azt mondtam.

• Ha valami hülyeség miatt jöttél, Jer, be sem engedlek!
• Nem hülyeség. Imádni fogod! De most komolyan. Legalább a születésed napján lehetnél kicsit nem-Jégkirály.
• Nem tartom számon a fontosnak beállított dátumokat, te is jól tudod.

De azért kinyitottam az ajtót. Aztán fülig vörösödtem. Először azért, mert nem szeretem magamat mutogatni másoknak, másodszor viszont azért, mert égtelenül dühös lettem. Ugyanis Jeremy mellett ott állt az angyalom.

• Jeremy... - kezdtem fenyegető hangon, de nem folytattam. Hölgy társaságában nem illendő az olyan beszéd. Ezt mondogattam magamnak egész végig.
• Ó, most jut eszembe, nekem még vissza kell vinnem két könyvet is a könyvtárba. Ma járnak le, és nem akarom magamra haragítani azt a kedves idős hölgyet a könyvtárból... Sziasztok, fiatalok, jó bulizást!

Mikor Jeremy elment, a lány ismét rám nézett.

• Még a nevedet sem árultad el, pedig te tudod az enyémet. - mondtam.
• Tudod a nevemet. Csak nem jut eszedbe. Mindent tudsz rólam, ahogy én is rólad. - mosolygott rám.

A homlokomat ráncolva gondolkoztam. Mi a neve? Valamiért egy T betű ugrott be. T...T...

• Tiffany. - mondtuk egyszerre.
• Nos, öhm...gyere be, Tiffany.

A lány belépett, én pedig becsuktam mögötte az ajtót.

• Ülj le, kérlek. Mindjárt jövök, csak fölveszek valamit...
• Ráér. - szólt közbe, majd hozzám lépett és megcsókolt.

Soha életemben nem éreztem magamat ilyen boldognak...

Pár hónap múlva...

• Hát, öregem, sose gondoltam volna, hogy előbb megházasodsz, mint én. Komolyan mondom, teljesen lefagytam, amikor bejelentettétek... Még most sem hiszem el. - egy darabig hallgatott, majd hozzátette – Agyam eldobom, főnök, komolyan!

A telefonnal a kezemben mosolyogtam, miközben másik kezemmel Tiffany derekát karoltam át.

• Én is így gondoltam, hidd el. - mondtam, miközben Tiffany kiment a konyhába, és elkezdett készülődni.
• Na de mégis. A Jégkirály megtalálta a vasalót, vagy mi? Mert ez kb. olyan. De örülök nektek! Tényleg. Tiszta szívemből kívánok nektek sok boldogságot! De ez akkor is olyan fura...
• Requiem! - hallottam Tif hangját a nappaliból. - Ideje lenne elindulni! Nem szeretnék elkésni!
• Megyek, angyalom. - szóltam ki neki, majd elköszöntem Jeremytől.- Most mennem kell.
• Rendben, haver, menj csak.
• Majd még beszélünk. - mondtam és leraktam.

Három hét múlva...

A nevem Tiffany. A férjem imádja ezt a nevet, de mindig csak angyalomnak szólít.

Képzeletének szülötte voltam, de az akarat sok mindent meg tud változtatni. Én is így lettem. Egy álmokban fel-feltűnő látomás voltam. Most a világ legboldogabb asszonya vagyok...

Requiem

Egy hideg, érzéketlen alak voltam. Egészen eddig. Most itt van velem az én angyalom. Tiffany, aki felolvasztotta jégszívemet. Újra érzek. Újra lehetek boldog, s ezt csak neki köszönhetem...

Requiem&Tiffany

Egy láthatatlan kötelék fűz össze minket.

Álmodom a múltat,

élem a jelent,

és látom a jövőt.

Ismerem őt.